nyálfoncsorokat és agyérelmeszesedett szerelem-gübőket pattintunk egymás szájába. de akkor is csak mosolygó vérrögök vagyunk.

én vagyok az a rakás fasz, akinek a spár előtt rendszerint el kell ugrálnia a Cirque du Soleil Alegria-jának teljes koreográfiáját ahhoz, hogy a fotocellás ajtó is elismerje a létezését.

szatyorszemű, műsoros gazellák, letraktorált parasztok, primadonnák retinaerőszakoló-rózsaszínben, olyan mellekkel, hogy a nagyüzemi fejőgép felsikítana örömében, korán kopaszodó nők, alacsonyak és pasztell-sárgák, és színes-sapkás lányok, akik az egyhúszas vonaton felejtett emlékeinkben maradnak már, örökre.

Örökre, fel tudod ezt fogni? Hogy ők jönnek velünk, mint egy marék zsibongó árnyék, hogy többek a káprázatoknál és a fájdalmaknál, hogy mi meghalunk, és a sejtjeink már csak oszlódással szaporodnak majd, de ők ott lesznek akkor is, ott lesznek, mint egy archív felvétel az abszurd dolgok múzeumában, ott lesznek, mint minden tegnapi-szerelem, belerökönyödve a koponyaüregeinkbe. Örökre. Érted ezt baszdmeg?