Terpentint eszik, és prozac-kal tépi fel az elme fekete tündérfüggönyét, -madártávlatból ölel; ezek zárjegy nélküli álmok, és izotópok rágják a homlokát, hogy beleláss a vágyaiba a koponya börtönrácsain át, mert ott állólámpák fény-fércelik kvázi-közellé a köztünk kóborló időeltolódást, sakktábla van a lelkünk helyén, a fehér királynő megerőszakolja a feketét, látod, ott, az ő fejében a hórihorgas magányok is pepiták.
ez nem a kibaszott hatvanas évek, szivi.

ez egy vonszolós nap, a vágyaink elsétálnak egymás mellett, nehéz a levegő, mintha kiöregedett amszterdami prostik ülnének a nyakamban és a csontos-öszvér-lábaikkal fojtogatnának, szeretleknégyfal, nem látod be, de, nekem ez az élet túl kevés, ez egy vonszolós nap, amszterdami prostik ülnek a nyakadban, a vágyaink elsétálnak egymás mellett, jó reggelt; a hangod térképeket rajzol a kifordult csigolyákra.

átlép, a valósághatárokon, hogy csend-puha hiányoktól fekélyes éjszaka legyen, csillagtalan, hogy csak a napból kibelezett holdját nézhesd, ahogy a mellkas finoman barázdált kerítés-lécein átszakad, és pupilla-hideg halállá gerjed a húsban.

harminc milliampernyi indukált fájdalmat csókolt bele a testbe.