körforgunk négy fal közt a végtelen körül, az illata édes lidércfényes pokol, a szánkban leégett metropoliszok, hólyagos zsákutcák közt ordibáló koromnyelvek, és egy kettétört felhőkarcoló; halványzöld tévéfényt hunyorgó ablakok üvegidegeibe zárt dimenziók nyitják ránk, konzisztens cellaajtókként a valóságot, a szomszéd meg a gázcsapot, és fel sem épült városok merülnek el, padokba vésve, meg a szemei elhalt, kocsonyás mozivásznán, ahol a pipacsok is csak olvadó negatívok, ugyanúgy kattanunk, ugyanúgy elkattannánk, hogy átbillenjünk a perc súlypontján, de az óráink mind szétketyegnek, és már csak rohanunk magunk után, meztelenül, piroskéken, tegnapot vedlett, nyálkás-kibaszott bőr-mikiegerek, túlfutnak rajtunk a dolgok, és a falaink is hatalmasra nőnek, hogy meghatározzanak, elválasszanak és kirekesszenek, és a járdák, vacak szigetek, ólomgondolákként a felhasadt aszfalt-testünkbe süllyednek, körvonalaink már nincsenek, csak a szavak, meg, hogy egyre üresebb, hogy egyre, hogy potyautas bennünk az élet, hogy a kékek, meg a csillagok, hogy a csillagok is csak hajótörött kék matrózok.

és vagyok én, teljes leszbikus valómban, ön(ki)elégülve önnön magam felülmúlhatatlan látványától; bárgyú ötpercek a tükör előtt, amikor felülemelkedik a zember, a hitványságán, és szereti önmagában azt, aki ő önmagán kívül is ő maga, minden kéretlen, veleszületett genetikai idomtalanságával, esetlenségével és csupaszságával; ez az a grandiózus pillanat, a váratlan ráeszmélés, hogy tulajdonképpen dugnál magaddal, ha most szembe jönnél veled.

hónapok óta egy marhavagonnyi kacagó buddha használja vizeldének az agyamat.