a fotelből pont rá(m)látni, ott soha nem ül senki; pedig ebben az évszakban onnan a legfényesebbek a konstellációm hibái, meg talán most felhúzott redőnynél  látszik leginkább, mennyire elveszítek minden csatát, és végül mindig az van, hogy basszameg, én még mindig ugyanazt érzem, hiába árnyékoltak le.
nem, ezt mondjuk szabad szemmel nem.
hogy olyan vagyok, mint valami szunnyadó vulkán kint az űrben, érted; bennem még nem hűlt le a sötét anyag.
tökmindegy.
talán csak távolabb kéne tartanom magamtól a részecskéimet; hogy sose alkossanak újra egészet a folyton érző félből. 

olyan könnyű lett volna falhozbaszni a hegedűt amíg kerestem a dallamot az illatra a fejemben valami türkiz-intravena aztán csak piszkáltam a húrokat mint aki túl finnyás a tiszta hangokra meg hogy ez a reggel amúgy is megint olyan törékeny hogy csak érintőlegesen mertem tetten meg ébren érni benne és aztán talán valahol magamat is útban a boltba mer' most még a szövetek is úgy fájnak mintha napok óta csak üveghangokat játszanának rajtuk.

aztán véletlenül vettem valami laktózmenteset.

mert a madarak csonkig égnek.