szimptómák a szempillák alatt; zöld zongorák. lomha tárgyak térítik el a fej üresjáratát, a testemről lemálló tested szaggatott körvonalát szorítják a rozsdás pupillák; szexuálomtályog, (a sarokban baszkurálom a szíved), nincs is köztünk közeg, csak ellenállás, rossz konstrukció, meg valami kigennyedzett, korrodált boldogság. rossz az akusztikád; senki sem hallotta meg, hogy felordítok benned.

láttam valamit a rozogább szemedben. keselyűket reptettél a híguló függönyök mögött; nyüzsögnek a digitalizált felvételekből szivárgó negatív-hangyák, a tévéképernyő csak virtuális lék a térben, csupa kietlen, koncentrált rianás, élményreaktív téboly minden poszterotikus pixelrobbanás, ami rózsaszín polikarbonát töviseket lök a húsba, nemfáj, ezer pezsgő, analóg köldökzsinór szűri át a kerregő képhibát; a függönyök mögött nincs már semmi, egy műhold-arcú kislány karabéllyal kihajol.

és kilöttyen a jobbik szemed.

összeér a könyökünk; ez a te prűd vonalad, az az én zavart formám, három elhamarkodott szögben záródunk, mint egy szemérmetlenül kék szoba a Bermudában, a sok kicsi pokol közt, ott ülök az arcod mögötti üveges térben, ahol az álmaid nyálkás csomókban, csontsovány fájdalmakat vedlenek, és glédában állnak mellettük a mérsékelt vágyak, mint valami kibaszott kórteremben a leszíjazott elmebetegek, patkánymérget szórsz a koponyádba, a limbikus rendszer gyűjtőlencséi mögé, hátha oldja a zajt, amit én csapok, oldja az érzést, ahogy az ellentétes diszperziók is oldják a képhibát. rajtakaptalak.