persze igazából nem volt helyes válasz, mondjuk válasz sem, vagy bármi más, ami előremozdította volna a cselekményt, vagy legalább elviselhetővé tette volna a cselekmény teljes hiányát, meg most ezt, hogy semmi nem rezonál, csak lazacok szelik át a szobát, estére meg halomra döglenek a parkettán, mer' csukva az ablak, és a térkép szerint amúgy is 3330 kilométerre van a Grönlandi-tenger, mindegy, szóval csak pár nap telt el, és térdig járunk a kiszáradt tetemekben, úgyhogy vettünk húsz doboz gyufát, hogy lángba borítsuk a világot, meg ezt a halcsontavart, hogy amikor mászkálsz meg fel-alá cigarettázol, ne vágják át a talpad, meg a pikkelyek, mint a megrepedt lencsék, szétszórják a fényt, megsokszorozzák az irányaidat, és olyan furcsán törik meg a jelenléted, hogy minden emberi viszonyulásod felbomlik; mondhatni kiszervezik a szellemed, és a fraktáljaid, mint a darált állatcsontok, vagy a csillagpor, megülik a bútorok tetejét, ott most az emlékeinknek kéne lenniük, képkereteknek meg béna szuveníreknek; vajon mióta tűnnek el a tárgyak, és a helyükön véletlenszerűen feltűnő űrök csak pixelhibák sokaságai, amik a hiányos jelenlétet jelentik, de nem zárják ki a létezésed állandósághoz való jogát, épp csak elrejtik, épp csak elrejtenek, vagy arról van szó, hogy a helyeden sosem volt semmi, hogy nem egy nagy világégés eredménye a tér kilyukadása ott, ahol most állnod kéne, hanem a tényleges nemlét, érted, nem csak egy program kényszerített leállítása okozza a dolgok hiányát, és ez most nem az a bénult sötétség ami arra hivatott, hogy eltakarjon valamit, ez megszünteti azt a valamit, amit kötődésnek nevezünk, ez a haldokló magzat állapot, hogy felveszed a pózt, megy a szerencsekerék, és a telefonzsinórral fojtogatod magad, én meg már nem akarlak megmenteni, mer' nem megalapozott tudományos tény, de meggyőződésem szerint, ha két szakadék közül az egyik beleveti magát a másikba, olyan vákuum képződik, ami minden részecskét elnyel, meg ezt a nyomasztó érzést a halakkal, az elfeketedett felületeket, és akkor már semmi sem alkotja újra ennek a kurva szobának a szerkezetét, amiből apránként így is, úgy is fékezhetetlenül nyomunk vész.

azt mondja, hogy ez valami okkult tudomány, a hormonok félresikerült, toxikus aktusa az agyban, de mit tud ő a félresikerülésről, azon kívül, hogy ha a tökéletesség eszménye, mint olyan, létezésre lenne optimalizálva, ez lehetne a maradéktalan megcsúfolása, egy ordító pontatlanság a téridőben, egy csorba vonal a párhuzamosokban, egy szánalmas kis bukkanó,  ami miatt még véletlenül sem érsz össze önmagaddal a végtelenben, különben a szerelvényeink ott találkoznának, egy távoli közös pontban, vagy nevezőben, és amikor azt érzem, hogy nincs is ilyen érzés, kijavítasz, hogy ez csak nyelvtani hiányosság, és a versekben a szív szót gyomorszájra cseréljük, és akkor jövök rá, hogy nem hozzám beszélsz, hanem istenhez; szétcsúsztak a rétegeink, persze azt mondják, az ember megtalálja a módját, a kapcsolódásnak, akkor is, ha csak hibaüzeneteket szinkronizál, talán a misztikum a lényeg, az, hogy nem érted, vagy mint amikor csak az éles részek érnek hozzád, lerágott csontok, lemaradt toldalék, egy kiszakadt rugó, meg az ürügynek használt harag; könnyű, ha anyag vagy, ami nem hajlandó törni, nem recseg a nyomástól, még meghajlásra sem képes, ellenáll mindennek, ami a láthatón beljebb akar kerülni, hogy visszavonhatatlanul meggyengítse a belső szerkezeted, bemosakodjon a lelkedbe, persze ilyen magasztos hülyeségekben sem kéne hinni, hogy az embereknek lelkük van, kavics van a testükben, cserepek meg kegyetlenség, fekszel a konyhapulton, érted, és archeológusok meg paleontológusok porolják a köveket a vesédben; ez vagy keddenként, én meg ülök a kádban, és arról magyarázok, hogy temetéseken nincs az a megfelelő szövegkörnyezet, amibe plántálható lenne a maszturbálni szó, nem tudom, hogy jön ez most ide, gödör meg gödör közt nincs sok különbség, csak a feneketlenség léte avagy nem léte; feneketlen, ezt csak úgy mondjuk felelőtlenül dolgokra, feneketlen mosoly, feneketlen táj, ilyen, ha túl messzire nézek benned, feneketlen tó. az alján valószínűleg módfelett ijesztő lények piknikeznek egymásból a sötétben, mindenféle lámpás-fogas-csápos baszás, ami egy pislantással freskókat robbantana a szájpadlásomra a beleimből, és én megyek és ostobán magamhoz ölelem mindet, mert egy alternatív perspektíva szerint, ha megfelelő mértékű empátiával fordulsz valami felé, pozitív hatást érsz el, ez amúgy nyilvánvaló hazugság, az egész a beteges hóhérsimogatásról szól, meg arról, hogy nem érted, mennyire nem kéne hinni, sem eredendő jóban, sem eredendő rosszban, mert a dolgoknak nincs sem irányuk, sem természetük, önmagukban mind abszolút semlegesek, és az egyetlen biztonsággal rájuk aggatható jellemző az, hogy vannak, és ezt a vanniságot cicomázod meg ruházod, mint egy csatornában talált, hálátlan lelencgyereket, formálod az igazadra, hogy tükör legyen, tükre minden nyomorult, torz gondolatodnak, hogy mindig kizárólag téged igazoljon, és megkapd a jogot epét köpni, akárhányszor rá akarnak cáfolni a valóságodra; mi az, hogy valóság, mi az, hogy isten, mivégre vagy itt, ebben a rögeszmében, ha nem azért, hogy a légváraiddal szíven szúrd azt, aki nem  akar visszatalálni a semmibe, amibe tartozik. menj békével, csütörtök van, és válságosra fordul az állapotunk, mondanám, hogy most bajban vagyunk, már nem beszélünk semmiről, csak a bazaltbányákról, az olajfákról és a megváltásról; a gravitációról nekem csak az, hogy a súlytalanságból hiányozna a becsapódás élménye, meg hogy ez most olyan, mintha végtelen zsetonunk lenne a dodgemhez, jelentsen ez bármit is, mondjuk azt, hogy ezután annyiszor töröm be az orromat, meg szabadon roncsolható a mellkas, csak számold ki, hány madár fér el benne, nekem most mindenről ez jut eszembe, meg a kép, hogy képletesen addig ütlek, amíg elszíneződik a bőr, és a véraláfutások, színkódok szivárványhoz, amikor egy asszociáció túl könnyű, mint módszeresen tévedni, és a lyukak a történetekben, és nem hagyni, hogy a bizalmatlanság töltse ki, de máskülönben nem tölti ki semmi, azt mondod a belvíz miatt, én meg már sírni sem tudok baszdmeg, ezt nemide, azt mondod narancsfái vannak, azt mondom, majdnem ez a kedvenc csalódásom; nincsenek összefésülhető rétegeink, persze azt mondják, az ember megtalálja a módját, a kapcsolódásnak, akkor is, ha csak hibaüzeneteket szinkronizál, talán a misztikum a lényeg, az, hogy nem érted, vagy mint amikor csak az éles részek érnek hozzád, lerágott csontok, lemaradt toldalék, egy kiszakadt rugó, meg az ürügynek használt harag, vagy hogy patkányok fészkelnek a nyirokcsomókban, és egészében akarsz kivágni egy oda nem illő részt, tűnjön el nyomtalanul, de nem tudod hol kezdj hozzá, mert mindent elborít; az illesztési pontokat, a kapcsolótáblát, a tengerpartokat, simulásokat, helyeket amiket ismerek, meg amiket kitapogatunk a sötétben, mint az erdőket, mint a csonkokat a szem, arcokét, mint amikor azt hiszed jó megfigyelő vagy, de először a részletek, végül minden elfolyik, szeplők meg kérdőjelek, csak a belvíz, meg az éles részek, amikor beleérnek, a gondolatba; ilyenkor a legnehezebb megállni, amikor a hajóid süllyednek, és az ócskaságaid feltelnek sós vízzel; a tüdő, a képzelet, hogy már nem számolja hozzá az ember a nem teljesült kívánságait, meg mások beleszakadt szálkáit, csak emlékszik, hogy ott vannak a bőr alatt, mint a csillagok, hogy minduntalan sebesre kaparod, csillaghasító,  mer’ ami nem hagy nyomot, az nem is fontos, és ami nyomot hagy, az sem, jelentsen ez bármit is, mondjuk egy újabb közhelyet, és hogy akkor majd szétválnak a tengerek; így kéne végződnie, egy határozott bemetszéssel, bukóra nyílni, és húzódni a nézésben, ez mondjuk nem az, ez a traumák tranzitzónája; kitartott szemkontaktus, amíg rángani kezd egy ideg, és akkor jövevényszavakkal helyettesítjük egymást; éjszakáink a légypapírok alatt.
reggelre nehézfémek a bögrédben, nekem meg túl hibásra álmodja magát a mátrixom, mint a cantaloupe, nevezhetnénk így is, mintha egy posványos mediterrán évszak lenne az ébredés utáni csend, hogy csak kotyognak bent a sóhajok, mint egy régi fotel kikopott görgői, és bent ül egy szarvas, és egyenesen a két szeme közé lőni a mondatokat, meg hogy ‘nincs egységes világölő’, jelentsen ez bármit is; kérlek, lépj ki az áramkörömből, szűnjön meg a rövidzárlat, és akkor ez lesz, üvegtégla meg pin up görlök, és a sejtés, hogy valami jelentősnek égett oda a nyoma, mint amikor tudod, hogy be kéne falazni, csak nem vagy rá képes, mer’ pitypang nő az oldalában, ha bever az eső, az egyik ajtó zárva, a másikon meg mindig ugyanaz a metrószerelvény jár át, csak mindig máshogy nevezed, és a kínos nevetések, hogy ez nem az aminek látszik; ez az, aminek látszik, és már túl szűk rám minden árnyék, ezen a ponton meg az ember már nem beszél az üvöltéseiről crescendo, csak a fiókból azokat a kulcsokat, amik sosem nyitottak semmit, beletöri a zárakba, rohadjon rájuk az idő, mert néhány dolog csak hatással bír, de nincs működési elve, ha mindig hiányzik belőle a kizárólagosság, és a sosem végbemenő parancssorok közt persze udvariasságból ott a kérdés néha, hogy fej vagy szív, de igazából mindegy, mert mindkettőbe golyót kéne röpíteni, nem vagyok választható opció, úgyhogy vasárnap lerúgod magadról a szerveimet, azt mondod ez most végleges, kiköltözöl a sejtjeimből, és már nem hallok rólad, csak amikor a szomszédok mondják, hogy láttak itt-ott, hogy valami boltban dolgozol, hogy űrhajós vagy, vagy hogy áttét lettél, és teljesen mindegy; sagen sie, es geht alles prächtig.

hogy bent maradt, az összeakadt vállfák közt, mert a kabátokat ilyenkor az évelő illatok viselik, a gyűrődések közt meg hegymászók kerülgetik a holttesteket a csúcs felé, ez most az, hogy megadom magam az adalékanyagaidnak, meg az időjárási viszonyoknak, most igazából mindegy, ha kialszik az út, meg a jelzőfények, ne kapcsolj át; csak szélcsatorna van.