mint amikor a tartógerendák vetemednek; ebben a meghajlott pózban maradni, és talán nem lesz baj, talán nem lesz másik akarat, ami előtt.

csak a roppanás, ami saját magadon csavar keresztül.

kinyitni az ajtót; és bárcsak.
de túlnyomó többségben csak a lépcsők.

eloltjuk a jelzőtüzeket.

ösztönösen tudják, hogy amikor kihunynak a fények, előmerészkedhetnek a vérrögök alól, és csak a sercegést hallod, ahogy ezer ízelt láb rohan az artériákban a szív felé.

talán a szélnek lesz igaza, még tíz mérföld kutyaévekben, ami ennyire távol van, az már nem is tűnik valóságosnak.
húsz lépés, és egy új körte a konyhába.
ha becsukom a szemem, vágyni kezd a sötét a kapcsolóra, de égő villanynál már nem fogja látni azt, amit annyira keres; csak a hajszálerek vörös nyomása, meg dörzsölni ki az álmot, mozogni látni bent, de nem érteni a létezése koreográfiáját. csak ott van, és nem marja ki a só, nem marja ki semmi; az már az ő lakása, legfelső szint, belátni róla az egész lámpatestet.

a cigarettafüst és az ébrenlét viszonya; nem nyitni ablakot, nem törni jeget, fulladni és valaki mást mentegetni közben, aki a jobbodon még ott alszik egy parallel életben, mert nem hallja az öngyújtó kattanását.

és újakat gyújtunk, hogy visszatalálj oda, ahol még nem is jártál.