tehetetlenre fáradni; talán ott már nem vagy jelen, ahol árnyak helyett is minden közönybe nyúlik.csak tudom, hogy kapaszkodsz a húsba, de nem érzem; nincs súlya a fájnak, itt semmi sem számít pulzusnak ami a sajátomon kívül rossz minőségű hangfelvételekről rezeg vissza a dobhártyán. de valami egy…

mint amikor a tartógerendák vetemednek; ebben a meghajlott pózban maradni, és talán nem lesz baj, talán nem lesz másik akarat, ami előtt. csak a roppanás, ami saját magadon csavar keresztül.

kinyitni az ajtót; és bárcsak.de túlnyomó többségben csak a lépcsők.

eloltjuk a jelzőtüzeket. ösztönösen tudják, hogy amikor kihunynak a fények, előmerészkedhetnek a vérrögök alól, és csak a sercegést hallod, ahogy ezer ízelt láb rohan az artériákban a szív felé. talán a szélnek lesz igaza, még tíz mérföld kutyaévekben, ami ennyire távol van, az már nem is tűnik…