csak legyen ott egy tó, amibe belesétálhatok a verandáról; amikor nehezebbek a szavak a neutroncsillagoknál.

a kutyák meg belepisálják egymás nevét a hóba.

jó reggelt, te állat. az éjjeliszekrényen a vízkő peremet ült magának a pohárban; álomfogónak használom, a macska már fanyalogva kiitta belőle a részét. kicsit jobb már, ez most én vagyok; holdnak nézem a kislámpát, és eltűnésig halványulok az ablakpárkányon. holnap újra.

egy rossz fog szuvas segélykiáltása vagy; folyton támadóállásban. én meg egy dinitrogén-oxiddal teli tehervagon, ami meglengeti a fehér zászlót, és inkább lekapcsolja magát a szerelvényről.  úristen, mennyire nem érted baszdmeg.  

nemsoksemmi; az az önkéntelen rándulás a mellkasban, amit nem akarsz, hogy más is észrevegyen.

mint a kád, amit először töltenek színültig. aztán csak úgy hagyják belehűlni a vizet, mielőtt kihúzzák a dugót.

nem élni a redőnyfelhúzás jogával; a kiszemcsésedő sötétben a dolgok hiánya is csak egy folyton romló állapot, amihez kénytelen hozzászokni a szemed.

és milyen ostoba szerkezet az ember, aki csak feltételekből ért, de közben gyűlöli azt, akinek meg akar felelni, és gyűlöli önmagát, amiért.

megkérdezte, mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre. azt válaszoltam, hogy minden bizonnyal a szemüvegem. nevetett. aztán erősködött, hogy vegyem le. és akkor egy festmény olcsó reprodukciójává változott az arca; mint Munch ezredszer újranyomott Madonnája, egy rossz minőségű vászonképen. és azóta…

majd beszorulsz a torokba a többi üvöltés mögé.

semmi extra; mintha többé már nem lenne lelked, csak a meglékelt test helyzetjelent egy üres mélygarázsból.