Creative Commons Licenc

sidenote.

2022. június 03.

az istenek nem szoktak mosolyogni.

nearly.

2022. május 19.

mint az, amikor hivatkozol valakire az időszámításodban, hogy megvan az előtte, az utána, csak a köz halványodik, a köz nem meghatározó, a köz egy polaroidnyi homályos mosoly meg vicsorgás, ott csak pacsálsz a saját véredben, meg aktképeket festesz büfés szalvétákra, a vonatokon meg majd arra gondolsz, hogy olyan a hajnal, mint a mozdulat, amivel valaki elmos egy letört fülű bögrét, szeretlek, bevonlak fénnyel meg sztaniollal, te elbaszott szar, most ragyoghatsz, meg rúgdoshatnak háláért, apróbetűs rész.
mint az öbölben, a víz elnyalogatja a betontömböket, odaszorítom a fejemet, dicsérj meg, amiért a rendszer része vagyok, hogy része minden elkopott húr meg ízület, az elhasználódás természetessege, meg mint olyan, az emberi természet, az emberi természet nem ilyen, az emberi természet természetellenes, az áradást nem viseli, görcsbe rándult folyó, önkívületben sem akar önmagán kívül kerülni, ezt akarom látni, a tajtékzást, az elvek kifáradását, amikor már nem gondolkozol, azt amikor nincsenek erkölcseid, amikor annyira undorító vagy, hogy az már vonzó, hogy attól válsz emberivé, megközelíthetővé cseresznyés zokniban, ha lehagyod magadról az írásjeleket, érted, kivonod a képletből az embert, és marad a jelenlét, a jelenlét roppanás; ki akarok sétálni az életemből, otthagyni a személyazonosságomat a vámon, és elveszni egy szöuli piacon.

nearly.

2022. április 23.

persze, mert szerettem azt a napot, onnan jön a füst, a kisszobából, százkilencvenhét Churchill ül bent bársonyszékben, a többit már magadtól is tudod.
sosem azzal az érezhető bizonyossággal és biztonsággal fixálta ide a vágy, ez másodrangú, molyból vannak a bútorok meg ürességből, és ott lenne a függönyök helye, de nincs mit takargatni, úgyhogy szerdánként felakasztom magam a karnisra, szépek a muskátlik, vágjál le, és akkor kicsit elnézi még, mielőtt kegyelmet gyakorol, vagy legalábbis elhiszi, hogy rajta múlik, de különben reggel hét előtt már elvesznek az embertől mindent, még a meghalás jogát is, utána random szűkülnek rá itt-ott a falak, kenődik, kibuggyan belőlük, törnek a csontjai meg összeforrnak, ha átesik egy ajtón, ablakon, és a táguló tér illúziója vákuumot gyorsul a koponyába; az elragadtatás, mint olyan, tükör egy féreglyukban, ha nem is tetszik, legalább érted, hogy miért van a másik oldalán is ugyanaz. ugyanez.

délibábok, bambi, az órák a konyhában, kattogó lidércek; egy asztalnál minden hívatlan vendég, és a fogaik közt sivatagok ropognak. mondjuk a tél illatára gondolok, a hidegére meg az olvadaséra, meg hogy esték meleg fénnyel, lakástűz, szén-monoxid mérgezés, ez mind benne van, meg hogy túl sok csillagfény, de elnehezíti a tüdőt a korom és a sötét anyag, ahogy sétálsz át a szobákon, mint egy olyan égitest, egy olyan címre, otthon utca nyolc; ide kerülnek a rossz karácsonyfaizzók, a fóbiák meg az artézi vizek, és az, hogy legyintesz, ha medvecsapdába nyúlsz a zoknisfiók helyett.
mesélni arról, hogy volt egy xxl-es mellénye meg gyomorrákja, és a fazon aki csak addig volt elpusztíthatatlan, amíg egy gyorsétterem piszoárjában zokogva próbálta kihugyozni a veseköveit, a dolgok, vagy mint amikor kimondasz valamit és örökérvényű igazsággá válik, így vagyok veled is, meg hogy nyílt sebbe mosolyogni tilos, erre nincs megfelelő immunválasz, ezt most igazából kimondhatnám, csak minek, mindegy, húzzon el a táj a picsába, a tengerek úgy maradnak, minden más öblítésre vár, és már csak a lobogó penész a poharak peremén, meg hogy túl sok wasabi, és megmart tűzfal maradsz meg nyálkahártyasikoltás.

ha itt állsz papucsban, minden égtáj képzeletbeli, az asszimetriánk közepén, panelek, homlokok, és rájuk van vésve, hogy ezt is a nyomor emelte fölénk; mennyboltot meg íveket, ahogy a gerinc pályára áll, évgyűrűkbe tekeredik, ereket rajzol meg domborzatokat a vaktérképeimre, és kitapinthatóvá válsz, álmodom a szöveteidet, azt mondták tökéletes leszel, mint a terméskő, a zűrzavar, és az aritmia, vagy mint a felbosszantott dúvad, amibe gyengédségből nem röpít golyót az ember, mert a saját haragját látja tetszelegni benne.
ez a nap olyan, mint az áradás, patkányokat etetsz a tutajodról, délután meg villamosra szállsz, hogy neonnal és esővel töltsd fel a hegeket, a körutakat, a körömágyat, a berepedt utcák zeg-zugait, csöpög belőlem az akkumulátorsav, ilyen a megkönnyebbülés is, és nézem, hogy a vér, a nyál, a tű meg a gyomor, meg hogy csökken a térfogatod, és valami másé meg addig nő, amíg kiszorít a medredből.
a futószőnyeg az a tisztás, ahová nyugalomért jár, meg konténerben disznófejet főzni, alacsony láng, lassú tisztítótűz, a felhevült öntvények, ne nyúlj hozzá, tépd ki a nyelved, állj egyenesen, artikulálj, hagyd magad, és hamarabb felemészt. a csatornák a házak eldugult légutai, halott mosónők vannak a pincében, meg fertőtlenítőszag, és hiába súrolod az aszfaltot, csontig, a test szennyvíztelep, amin vitorlák nélkül hajózunk, és az árbóckosárból a szív, cápák közé vetné magát, bomló hús cukorkalitkában, egy csésze aljára ülepedő olvadék, és ez is lehetne szabadság; a rétegek összefésülése.

.

2022. január 30.

so.

2022. január 22.

vagy mondjuk mintha egy dagadt mosómedve szorult volna a koponyádba, és a homloklebenyeden át próbálná meg kizabálni magát, te meg nem tudod eldönteni, azért szurkolj, hogy sikerüljön neki, vagy azért, hogy dögöljön meg.

nearly.

2022. január 01.

mint leugrani májusba, szakad a nap, a sarkon kisbolt, a lakásban havazik. lassan kiköltözöm mindenből ami nyomaszt; sötétben hordalak le a konténerek mellé; festék és elhalt hámsejtek.
krokodilok laknak a könnycsatornában.
47 hektáron égő erdőtűz vagy.
végtére is, rá lehet unni a dolgok metafizikájára.

vagy mint szekrényajtókat simogatni meg féknyomokat. tudom az összes mozdulatot.
a kötések miatt lehet, szinte kitapintható az inakban, hogy ez most valaki másé, nem szabad akarat, és ellenállok, és tépem ki magamból a csontokat.
végtére is rá lehet unni a dolgok metafizikájára.

nearly.

2021. november 20.

vagy hogy a szokottnál erősebb fényű izzót veszel, és meg akarsz nyugodni a bántó melegségében, ez talán hasonlít, mint amikor a napba nézel, aztán bármi másra meg hiába, csak valami trillázás a besült üvegtesten, meg a felismerés, hogy több hely kell a bölcsességfogaknak, ezt nemide.
meg hogy bekapcsolod a rádiót, két adó közé az egyetemes sistergésre, ezt a nyelvet mindenki érti, nem csak beszéli, jobban a csendnél, mégiscsak érzékszervvel befoghatóbb, meg valahogy magyarázhatóbb, hogy vér folyik tőle a füleidből.
vagy a szomszédból kibomló furcsa szag, hogy eresztik ki az üszkös ablakkeretek, a csend, amire nem akarsz gondolni, mert néha azt jelenti, hogy napok óta halottakkal osztozol egy válaszfalon.
a megsavanyodott tej csendje, a gondtalanságé, a nyílt sebek fémességét tapogató nyelvé, a napé egy gyerekrajzon, a szimbolikáé, amit akkor használsz, ha a szó mind csak ballasztanyag, ami kitölt, de nincs mit mondani vele, hogy meteorokat hordasz magaddal, és lyukakat ütnek a kabátzsebedben, a minden mögött csendje, a másodpercek között, villámlásoké, azt kérdezni milyen lehet elpárologni, mint a túlhevült folyadék, ami halmazállapotból vált a semmire, és kicsapódik a falakon, igazából ez a legjobb rész, az üres, a lehet már bármi csendje, a hamutálba nyomott festéké, a ponté ott, ahol jelentőségüket vesztették a kérdőjelek. 

nearly.

2021. november 12.

statisztikailag lehetséges, egész úton ez járt a fejemben, meg hogy hányszor lehet ugyanazon elbaszott módszer alapján szétszórt smaltira semmisülni valamiben anélkül, hogy tanulsága legyen, érted, az azonos eszköz, meg az ikermetódus jellemzően kirekeszti az eltérő végkifejleteket, akárhányszor is zárod be könnyelmű optimizmussal a felugró ablakot, ami figyelmeztet, hogy ez a bolygóegyüttállás nem létezik, so sad meg bocs az átvezető komédiát; egy rosszalló felszisszenést sem ér meg sokadjára.
mint az, hogy rászoksz az indonéz szivarra meg a konszolidált káromkodásra, és onnantól mindig karácsonyillat marad a szádban a kiköpött tűlevelek helyén, vagy hogy más meg máshol, de mindeközben is olyasféle naprendszer, aminek a közepén minden megfagy mielőtt még modifikációs hordereje lenne, amúgy a kubizmus is hasonló mértékben öli meg a lelkem, ezt nemide.
haladj, haladj, haladj, már nem kell belenézni, mondhatni eleget láttál a szemfényvesztő álmából, ez egy trükk, hogy holnap ne úgy ébredj, üvegbe segített tekintettel,mint egy partravetett vízi előlény; a kőolaj meg a szervekre tapadva a szavak elsüllyedt tartályhajói után, nyelj rá homokot, meg késeket.
aztán észreveszed, hogy egyre felszabadítóbb ez az érzés.

.

2021. november 08.

'láttál már annyira kínos előadást, aminek a végén inkább a vasfüggönyt engedték le?'

#67.

2021. október 24.

üres tér, a radiátoron macskával; ezt most be kéne keretezni, a zárt szélek egyértelműsítik a holt, csak a mit nem, ez örökzöld, mint egy reneszánsz festmény, amit nem akarsz a szalonban látni.
ez olyan érzés lehet, mint határozatlan névelőnek lenni, hogy elméleti síkon nem vagy létező személy, gyakorlatban is csak néha, amikor valahol valaki elnevez az övének, de aztán észbe kap és korrigál. meg az, hogy fakulni. nem úgy, mint a túlhordott ruhák, mert abban van méltóság. úgy, mint az a faszomtudja rongy, amit kurva drágán vettél; aztán bebaszod a szekrénybe, és öt évre elfelejted.
biztosítékot kéne cserélni, vagy most jó lesz, a lakás árnyékos felén maradni, valószínűleg olyan igénytelen növény lennék, aminek fogalma sincs milyen a törődés, csak vice versa vágyik rá, úgyhogy inkább hátha alapon a sötétben is túléli a közömbösséget, tartok egy ilyet a felső polcon. nem tudom miért jutnak eszembe a tulipánok meg a cserépben elnyomott csikkek, meg hogy megöntözöd, ez talán még nem is valódi emlék, mert fogalmam sincs ki vagy, egy homályos mindenki, elektromos kisülés meg gondolat, amiből már előre kivágták a fájdalmas részeket; hogy sosem leszel ott, meg én sem, csak a jelentéktelenségem. legalább csukd be a kurva konyhaablakot, maradnék vacsorára, vagy csak maradnék, vagy csak engedj be, hordj rám földet, nyomd el a csikket, locsolj meg, mintha kibaszott különleges lennék, két óra huszonhét perc múlva meg úgyis lekapcsolják a napot, mielőtt beleég a díszletbe. onnan már minden színjáték csak kedvtelés, közönség nélkül.

zxgfhd.

2021. szeptember 29.

fallasleep.

2021. szeptember 25.

a foltokat nézed, a szemhéj beázásait csütörtök délután. a csövekben pisztrángok úsznak, hallod a falon át, ahogy a rozsda és a sokmillió apró pikkely összeér; súrlódás egy meszesedő verőérben.
most nem alkalmas, mondod magadnak, olyasmire gondolni, amit szeretsz, ezek csak süketnéma halak a falban, reggelre ott lebegnek az égen, és már nem mondod meg minek a tetemei, csak hogy mennyi roncsfelhő ezen a mindig újraálmodott horizonton; ismétlődő minta egy kifestőben, amihez már minden ecseted túl fekete, hallod a falon át, hogy a túloldalt lecsúszó tenyér vonalai elnagyolt állatmotívumokat rajzolnak ki a tapétán, a napba ugró tigris én vagyok, szén meg forró sárga, füst és hattyúk, ezek csak hattyúk, függönyig nyúlnak, ott kapnak lángra, a tükröződésben, ahol az ablak megkettőzi a hajnalt, felcserélődünk, most a helyeden fekszem, és hallom a falon át, hogy pisztrángokról álmodsz.

so.

2021. szeptember 23.

hajnali kettőkor a saját taknyomban fuldokolva pörögtem egy széken, azon elmélkedve, hogy az általános fázást kihúzand' kizárásos alapon a hidegrázás marad, és furcsamód egy pillanatig arra a fajta törődésre vágytam, amikor valaki enged neked egy kád túl forró vizet, főz egy megdögleszédes teát, meg kockából egy világiszar erőlevest, és valahogy az univerzum leghálásabb lénye vagy érte. mondjuk harminc év múlva, egy otthonban, csak akkor a parkinsontól reszketsz, de pont ugyanilyen hülyén érzed magad közben.

#87.

2021. szeptember 05.

a fürdőszobában nyitva maradt a csap, merüljünk, öntse el a víz mindazt, ami otthont ad; a helyet, ahol tárgyak simogatják egymást egyre élettelenebbre.
a színes tapéták túltelítettsége préseli ki a rohadó ablakkereteken a ház izzadtságszagát, a szobából a kiskertre látok, és néha tépek magamból, hogy legalább a húsevőim jóllakjanak, amíg én éhezem.
omlásveszély, ki vagyok táblázva, megállni mindig tilos a lélek útvesztőjében.

és közben szól, hogy

a kéreg alatt minden túl puha, nem vagyok igazi matéria, csak légnem, ha csak lég nem, és el akarom mondani, hogy keserű-rózsaszínt álmodok, aztán a párnám alatt megrágott pirulákkal ébredek, pedig a szilárd testek is túl könnyen sérülnek, nem tudom melyik a rosszabb, hogy az mind vér, az utca végén meg kékre élveznek a szirénák, vagy az előző pillanat, lámpát kapcsolni a folyosón, hogy csak oda jusson rivaldafény, ahová a gyógyult lágyrészeket képzelem, de valójában nincsenek ott; kettes dosszié, a jéghegyek alszanak.

és közben szól, hogy

ez kicsepeg a napból, egy téglával bevert szemüreg csontszilánkpilláin át; mint egy zoetrope felvillanó őzei az út mentén, és a felgyűrt motorháztető, ami alatt a saját bordáimat találom, ahogy ölelik a repceföldeket.

és közben szól, hogy such a lonely day.

so.

2021. augusztus 22.

nem baj, mert viaszból vannak kiöntve a csontjai, nem fogja meg, ha összemosod a pirosakkal

ez majd lepereg, minden lepereg.

6,23

2021. augusztus 20.

azt mondja lelkileg van összetörve, és én ezt valahogy mindig úgy képzelem, hogy habkarikák vannak a szervei közt darabokban, pár percig éli még a déli dackorszakát, feláll az asztaltól, tenyérrel nyomatékosítja a létezését, bele a lapba, hogy nem baj, lesz majd más, egy századik érzékcsalódás, mind az baszdmeg, és mint egy zsemlekockákból enyhe nyálazással újraragasztott bástya, nekiindul a világnak, a fürdőig jut, ott összegörnyed, hogy nem fog menni, taknyos lesz meg felázik a sós víztől és visszalöttyen magába, mint valami tengernek valami elhamarkodott dagálya, nem úgy gondoltam, hozhatnék egy kanalat, meg tegyem már vissza a csíkos tányérba, hogy lehet ezt egyáltalán kibírni, mondom, hogy ezt igazából sehogy, egyél valami szintetikusat és terülj bele a porcelánkörívek biztonságába,
[tekergek körülötted mint valami elbaszott műhold. ]
majd feloldódsz önmagadban, aztán a molekulák már nem akarnak molekulák lenni, és az atomok sem akarnak kötődni semmihez, vagy most mi van, folyékony, kicsit darabos, nem baj, iszonyodik magától, nem tudom miért gondolok most erre a napra, ő is ott volt azon a tetőn, vallani akart, most visszaül és a szemei cölöpökön nyugszanak rá a tulipános abroszra, [bújj el a sirályok elől, és edd a kurva vasárnapi húslevest, mielőtt mindenen otthagyod a vízjeled, amit kinyalsz mise után.]

a betonból issza ki a mondatvégekről lehagyott írásjeleket, perzseli a nyelvét a nyár, vakítanak az esti fényszórók, a parton halvázak, szálkavidék, lápra vágyik, makacs futóhomokra, meg hogy szombatonként lépre csalják, és csak süppedne a föld közepéig, ragacsos méhruhában, takarózni a magmával, reggel meg majd azon kapod, hogy köntös a székre hajítva, és csakazértis a konyhádban nyalogatja a Jupitert.

de szorítani. utolsó pillanat, a leghidegebb naprendszer, az ajtók záródnak. befúrja magát a bőrbe. és beljebb. kúszik a csontokon, rémült vagy, mert minden velőig ér, hevesebbé válik egy elfojtott indulat, már-már vágy, nincs különbség, newton, nyomás, vérbőség, antigravitáció, nyughass.

kagylóhéjak sértik fel a térdedet, a kikötőben rakodóhajók süllyednek. semmi sem bírja el az ürességedet, test vagy, ami csak kihúzott fiókokból áll, és várja, hogy beleszórjuk a kincseinket, tejfogakat, mozijegyeket, leszakadt gombokat, söröskupakokat, beszáradt filceket, és boldog vagy az emlékeinkkel, a vackokkal, amikről azt hisszük egy olyan lángoló híd pillérei, amin még átsétálhatunk azokba a múltakba, amik csak ki akarnak égetni magukból, mint a benzinnel átöblített sebeket.

egy légkör nélküli bolygó bérlakásában ül, valaki más köntösében, lehetne a Merkúr, [lehetnél a Merkúr.] megszökött bájjal, de még egy égitest kozmikus méltóságával, megmaradni a magasban. de nem.

soft.

2021. augusztus 03.

most bent csend van és a koponya falain zümmög vissza mintha imitálni akarna magának langyos nyáresti neszeket és édesek a szájban a lövegek és a vénák kiterítve pihennek a parton térkép az álmaimhoz egy triázs nővér mosolyog az ablakban csonttörés elvitelre a férfi fűkaszával vágta le az ujjait nem ér el felhő vagyok átvérzett kötés az égen legyél esőtánc; odalenn találkozunk beszivárgok a zöldbe mint a madarak egyazon fraktáldimenzióban ragasztott kék szárnyakkal a bútorokon festékpor meg törött bakelitek kézfejre  csöppent galaxis elkenem hagyom oldódni magam süppedek a textilben amíg szövetszálakon remegő illat leszek amit csak üveghangokkal lehet eljátszani mos'jó így kéne maradni még tizenhét másodpercig örökre vagy mi a fasz.

so.

2021. július 08.

mint egy visszatérő álom arról, hogy sosem fogod látni az óceánt; és nem is lényeges, elég ha elhiszed, hogy nem fulladnál bele.

toofar.

2021. június 27.

most ülhetnénk a Zwingernél, még utoljára, elnézném, hogy beledobod a csikket a szökőkútba, túlértékelt misztikum, ami mögött csak a víznyomás. tulajdonképpen igazad volt.
nem hiszek az igazságban.
vettem két liter félédeset a spár előtti csövesnek, ezt ismered, amikor több emberit látsz a legaljában, mint abban ami a felszínen úszik. de az anyag ugyanaz.
nem hiszek az anyagban.
válaszolnom kellett volna, nyilvánvalóan nem változtatott volna semmin, áldást kapni öngyilkosságra.
nem hiszek a halálban.
ez is csak formalitás, hogy vagy, sehogy.
ez a sehogyság, ami a semmilyenségével akarja meghatározni benned a semmi mértékét, azt, amit nem is érzel, mert nincsenek idegeid.
nem hiszek az idegekben.
csak valahogy azon kapod magad, hogy elhasználtad a belsődben lévő hidrogént, és csillag vagy, ami meg akar halni.
nem hiszek a csillagokban.
persze azt mondanád, hogy már csak elvből sem hagyjuk magára, még a legrosszabbat sem, mert az embert kell keresni, minden mögött ott az ember.
nem hiszek az elvekben. és nem hiszek az emberekben.
amikor minden egyszerre rándul görcsbe, ezen a ponton kérnél még egy cigit, mert tudod mi következik, minek kéne következnie, annak a fékezhetetlen undornak, de nem történik semmi. csak elengednek a feszülő szervek.
nem hiszek a szervekben.
és hé, most a szaturnuszon vagyunk, számoljuk meg az évgyűrűket, számoljuk meg azokat az elvesztegetett perceket, azt a kibaszott drága időt, abban a hamis hitben, hogy volt jelentősége.
nem hiszek az időben.
talán a bosszúra való hajlam az, amivel igazán lealacsonyítja magát az ember, jó ezt kimondani, nincs olyan, hogy különb, csak másik gyermeklélek.
nem hiszek a lélekben. csak a benne ragadt gyermetegségben, a dacos pusztítási vágyban, az illúziók világában, a hisztériában.
ez egy ház, kirámoltak mindent, ez egy váz, te vagy a fogó, minden csapda, csak úgy jutunk ki, ha levágjuk a lábunkat.
nem hiszek a lábakban.
mint a svéd lány, a gátlástalanságával, az is csapda volt, hogy ő mocskosan szereti, te meg már igazából nem emlékeztél, csak tele voltál haraggal és élvezte.
nem hiszek a haragban, meg abban, hogy élvezni.
mint én, amikor még tele voltam hidrogénnel meg lelkesedéssel, jó idők voltak, jó volt bennük élni, mint egy érintetlen, hét komfortzónás matrac belsejében.
nem hiszek a lelkesedésben.
szerettem az Altstadtot, az Elba partját meg a csillagokat, a Zwingert, a csikkeket meg a mozdulatot, azt, amikor mindketten azt hazudtuk, hogy minden rendben lesz.
nem hiszek benne, hogy szeretni.
ezt mind ismered.
nem hiszek benne, hogy ismerni.
tulajdonképpen nem volt igazad; nincs semmi nyugtalanító a nincsben, nincs benne semmi. nincs benn semmi. nincs benn. csak semmi. csak levágott lábak meg csillagok.

thedevicecannotstart.

2021. június 25.

áporodott, akár egy rosszul tárolt emlék negatívja augusztusból.
szeretem a bordaíveken sorjázó dunsztosüvegeket, fel sincsenek címkézve, mert már akkor romlott volt bennük minden, amikor el lettek téve az elkövetkezendő, el nem jövő telekre. mer' sokáig csak ez lesz, ez a névtelen hosszú évszak, ami mindig ugyanolyan közömbös, ha a tegnapi időjárásról kérdezed.
jobb-bal, jobb-bal, így működik az ember, az ízületekben már nem hiszek; fiktív vagyok. stilizált kép vagyok.
de milyen otthonosan mozgok a térben, ami mindig önmagát sebzi, amikor sóvárogni kezd. oktaszkópok törik darabokra a részleteimet, állok egy bögrével a nappaliban, a padlón nyers csirkeszívek, és a legmegalázóbb mondataidra gondolok. akárki is vagy, ezek nem az én sérüléseim; hatos dosszié, a jéghegyek vedlése.
szorosabbra húzni a tűzfalakat; a tudat majd intézi a többit, generálja a mindentől távolmaradás hamis algoritmusát; menteni a testet az üresjáratba futó önkéntelen reakcióitól. egységesített légzés, koncentrálj.
és néha erőszakkal sem tud felülírni, ha stand-byra fáradok; a háttérben folyamatosan ott zúg a programod, a processzorom túlmelegedett, a csatlakozóim elégtek, a lelkem ott van beleolvadva egy usb-portba, valakinek ki kellett volna tépnie a konnektorból, vicceket mesélni hexadecimálisban, és sosem nyomtatni új áramköröket, amik ugyanúgy, üvöltve vágynak vissza ebbe a kibaszott emocionális fertőbe.

so.

2021. június 23.

nem azért, mert én voltam kevés, klimt csókja vagyok baszdmeg; hanem azért, mert sosem tudtam mi a faszt kéne kezdenem klee üres angyalaival; röhögés nélkül kibírni, hogy végül keresztre feszítik magukat egy másik, olcsóbb kliséért.

so.

2021. június 18.

'kopogj be aztán fuss el vagy nem tudom.'

so.

2021. június 17.

lánckerekek futnak a húsba; még egy kalapácsütés, mire felfogom, hogy a saját ellenségem vagyok.

.

2021. június 02.

img_20210522_1617144_1_1.jpg

#43.

2021. május 31.

tehetetlenre fáradni; talán ott már nem vagy jelen, ahol árnyak helyett is minden közönybe nyúlik.
csak tudom, hogy kapaszkodsz a húsba, de nem érzem; nincs súlya a fájnak, itt semmi sem számít pulzusnak ami a sajátomon kívül rossz minőségű hangfelvételekről rezeg vissza a dobhártyán.
de valami egy olyan húrt is tép odabenn, ami nem az enyém; csak mindig emlékezni akarok rá, milyen közelről hallani.

fold.

2021. május 24.

mint amikor a tartógerendák vetemednek; ebben a meghajlott pózban maradni, és talán nem lesz baj, talán nem lesz másik akarat, ami előtt.

csak a roppanás, ami saját magadon csavar keresztül.

so.

2021. május 23.

l'appel du vide.
mondja a francia.

so.

2021. május 22.

kinyitni az ajtót; és bárcsak.
de túlnyomó többségben csak a lépcsők.

signalfire.

2021. május 06.

eloltjuk a jelzőtüzeket.

ösztönösen tudják, hogy amikor kihunynak a fények, előmerészkedhetnek a vérrögök alól, és csak a sercegést hallod, ahogy ezer ízelt láb rohan az artériákban a szív felé.

talán a szélnek lesz igaza, még tíz mérföld kutyaévekben, ami ennyire távol van, az már nem is tűnik valóságosnak.
húsz lépés, és egy új körte a konyhába.
ha becsukom a szemem, vágyni kezd a sötét a kapcsolóra, de égő villanynál már nem fogja látni azt, amit annyira keres; csak a hajszálerek vörös nyomása, meg dörzsölni ki az álmot, mozogni látni bent, de nem érteni a létezése koreográfiáját. csak ott van, és nem marja ki a só, nem marja ki semmi; az már az ő lakása, legfelső szint, belátni róla az egész lámpatestet.

a cigarettafüst és az ébrenlét viszonya; nem nyitni ablakot, nem törni jeget, fulladni és valaki mást mentegetni közben, aki a jobbodon még ott alszik egy parallel életben, mert nem hallja az öngyújtó kattanását.

és újakat gyújtunk, hogy visszatalálj oda, ahol még nem is jártál.

invain.

2021. április 18.

lyuk van a helyén; szétmálló téglákkal és sóbálványokkal töltöm ki azt a térig tátongót, de nem használ, a kurva életbe, semmi sem használ, állok a liftben, és az akna zuhan belém.

süti beállítások módosítása