Creative Commons Licenc

so.

2021. március 04.

volt valami az éjszakával, vagy már inkább a hajnallal, érted, az a valami, ami hirtelen megakasztja a mozdulatot, az a pillanatokig elhúzódó kellemes zavartság, aminek nem tudod behatárolni a forrását, nincs előzménye, nincs miértje, de minden istenverte sejteddel érzed, hogy ott van, és az a furcsa meleg terül el benned; mintha egy kilátónál állnál, nem valóság, de valahogy mégis, hogy egyszerre vagy ott, és közben mintha nem is lennél sehol sem.

talán csak elszállt egy villanytrafó, és elnyomott egy ideget.

so.

2021. március 02.

mint amikor lefelé a szerpentinen elpattan a fék; és becsukod a szemed.

typical.

2021. március 01.

azt ismered, amikor a fáradtságtól olyan elhanyagolhatóan lapossá válnak az életfunkcióid, hogy az orvosod klinikai halálként diagnosztizálná, de mégsem tudsz elaludni, úgyhogy bekapcsolod az olasz himnuszt és japán palacsintát sütsz a tőled telhető legnagyobb átéléssel dúdolva, hogy stringiamci a coorte, siam pronti alla morte, aztán a lépcsőház összes békésen szunnyadó mészkövét felvered, amikor a biciklid a fizika törvényeit játszi könnyedséggel semmibe véve másfél emeletet zuhan lefelé, szemérmetlen módon nem kímélve sem ajtót, sem lépcsőkorlátot, biztos ami biztos, ha valaki nem hallotta volna még elég tisztán, baszomalássan, hogy hajnali négykor, annak ellenére, hogy szinte már nem is élsz, egyszerűen képtelen vagy nyugton maradni?
szóval azt hiszem diszkvalifikálnak, és a következő százezer évre megfosztanak a legcsendesebb szomszéd in the universe címtől.

oh, so pure.

2021. február 27.

mint az a filmtekercs apa régi gépében.
mint amikor nem álmodsz többet.
mint amikor törik az üveg.
mint amikor közvetlenül a csontot ütik. 

nagyobbatálmodott.

2021. február 26.

magzatpózban feküdtünk a kútgyűrűkben.

odalenn minden kiszáradt, nyákká verődött fekete port köhögsz az arcomba, hogy pardon a szavak helyett, az odafent meg azt a színvonalat hivatott képviselni, amit nem érünk majd el ilyen szar vödrökkel, ha megfordul a gravitáció.

az a hunyorgó vérhólyag a nap lesz, nyugtával dicséri magát gyomorforgató-vörösekig mélyülő tompafényben; ha maradsz vacsorára, kifényesítem a lopott evőeszközöket, nagyzolásból, és a rosszul ötvözött ócskafémek puha összecsörrenésében, képzeld magad királynak, legyél hússá elevenedett tucatisten, vagy valami mondvacsinált bárgyúszent, földi helytartója a legegzaktabb nincsnek;

glóriát a fejed fölé, glóriát a nyakad köré.

 

deakkorfénytkapott.

2021. február 25.

a dolgok természetükből adódóan fogékonyak a pusztulásra. nem teljes megsemmisülésig; exhibicionizmusig.

mint amikor egy sorsára hagyott épület kifordítja magát, hogy lásd, hol korrodálnak az emlékei, hol kezdte ki a penész a belelélegzett időt, hol rohadt szét minden ajtócsukódása; akarja, hogy a nyílt sebeiben nyúlkálj mosdatlanul, mert élvezed, mert ő is, ahogy dörzsöli utánad a sót, és közben a saját nevét sikoltozza.

néha elhagyom magam, hogy aztán titokban találkozgassunk. szakadékokban, liftaknákban, beomlott bányajáratokban; minél sötétebb helyeken, annál egyenlőbbek vagyunk, és az egyenlővé váló anyagok mindig újralángolnak az azonos szégyeneikre vágyaikra döbbenésben.

mosódó arcéleket keresni a határkérgi rendszer fertőtlenített tereiben; nem vagyunk jelen, itt nincs jelen senki, csak a szálaitól megfosztott, súly nélküli hang, az a csend, amelyik legfőképpen azt a kezet akarja letépni szeretni, amelyik simogatja; de csak bokáig mer feldörgölőzni a vérszomja.

a tavasz, az persze egész más.

mintazafilmtekercs.

2021. február 24.

minden egyes nap a kávé mellé; egy sérült szalag szakadásáért imádkozni.

chooseyourweapon.

2021. február 23.

mondjuk nem hiszem, hogy hasonlítunk; haditerv szerint hajnalig szólni fog a Long Day, és közben fogpiszkálókkal lövöldözöm a plafont.

img_20210224_0351479_1_1_1.jpg

 

so.

2021. február 22.

persze a gépek is ugyanolyan megbízhatatlanok, mint az emberek, érted, ennyi elektromos vacak közt olyan könnyen előfordul, apróbetűs tétel a véletlen számláján, hogy valahol egy nappaliban bekapcsolva marad valami, ami mindent lát, és mindent hall.

és nincsenek erkölcsei.

pleasejusttalk.

2021. február 15.

valami kibaszott belorusz csigákról beszél, meg a muskátlikról a balkonon, azt hiszem csak azért hív, hogy ellenőrizze, élek-e még, valamiért megnyugtatja a tudat, hogy valakinek bármikor a nyakába varrhatja minden kétségbeesését, ami egy bármilyen pólusú utópia abszolút hiányából fakad, de érted, ha legalább pesszimisták lennénk, de nem, még negatív jövőképünk sincs, nekünk csak a jelen hisztériája marad, vagy a múlton siránkozás, ezen elgondolkodik, szeretem a vonal kiüresedését, a sistergést, ami meg-megszakítja a légzést, ez a megfelelő pillanat letenni magam mellé, mielőtt újra lendületet kap és valami lobotómiára ingerlő grandiózus hülyeségről tart végeláthatatlan monológot, meg hogy amúgy a bögréből ivás milyen alattomos módon való megcsúfolása egy tíz éves rumnak, leszarom, az ablakpárkányon olvasok egy imént meggyújtott újságot, túlzás, csak nézem ahogy leégnek a szavak, elmondhatnám még egyszer utoljára, mielőtt leégnek a szavak, aztán az ágyban dohányzom félálomban, minden jel arra utal, hogy még mindig beszél, én meg valami egészen másra gondolok, hogy összességében nincs baj, úristen, mennyire utálom a felkiáltójeleket, ezt nem tudom miért mondom ki, nem is érti mi köze van a sötétítőfüggönyökhöz, másnak szól, a más meg amúgy sem méltatott túl sokra, ezzel kapcsolatban felesleges erőn felül mímelni a meglepetést, már úgysem taglóz le, de igen, hagyj aludni, mégse, ne hagyj elaludni.
pár nap múlva olyan leszek, mintha most hantoltak volna elő egy tömegsírból, identitás nélküli kényszeres feltámadás; egy fő, itt írja alá, program indul, enter, szinte már bele vagyok törődve, hogy ezentúl mindig ő, és mindig róla, és hogy néha megállás nélkül üvölteném bele az arcába, hogy baszódjon meg, aztán mint egy megszeppent kisgyerek, összegörnyednék, hogy hagyd csak, bocsánat, majd megbaszódok én.
erről mondjuk hallgatok, neki nincs köze hozzá, különben is megelégszik vele, ha jelentőségteljesen hümmögök a megfelelőnek vélt időben, és talán fel sem merül benne, hogy rohadtul nem tudok odafigyelni semmire, ami kívül esik a gondolataim nyomásán, szerinted hány pascal egy gondolat? mindegy, vedd meg a lilát, ettél már igazán jó blanquette de veau-t? francia, hagyjuk, sznob fasz vagyok, ha legközelebb találkozunk, kapsz egy kibaszott szendvicset.

finale.

2021. február 14.

olyankor még az utcákat járom a kamerámmal, és az ártatlanságomat bizonygatom vadidegeneknek, minden nap új védőbeszéd, új esküdtszék, ugyanaz a bíró; pedig mindvégig tudtam baszdmeg, hogy te vagy a nagyobb csaló.

so.

2021. február 09.

aztán meg elalszol az impregnáló spray és a kalapács mellett;
ez a test autoimmun válasza. minden. elbaszott. gondolatra.

'mentén.

2021. február 06.

húzod magad után a saját bőrödet.
árnyékig rágtak,
most csak fényre sötétedő lenyomat vagy,
rendezetlen ízületekről málló hús,
baritsárga szkafanderben,
egy hanyag sejtés, ami tartozik valamihez, ami nincs.

lejárt a mandátumod, ez már a kivéreztetés.
a körvonalaidat keresed,
kapcsolódási pontot az objektumhoz.
a testhez, aminek a kísérőholdja voltál,
sisakba loccsant aggyal
egy belobbant matracon,

mint egy teremtőerő nélküli bolygóisten;
ami a saját létezésében sem hisz.

.

2021. február 05.

tá-kibaszott-dá.

shortnessofbreath.

2021. január 31.

csak legyen ott egy tó, amibe belesétálhatok a verandáról; amikor nehezebbek a szavak a neutroncsillagoknál.

so.

2021. január 30.

a kutyák meg belepisálják egymás nevét a hóba.

daytoday.

2021. január 29.

jó reggelt, te állat. az éjjeliszekrényen a vízkő peremet ült magának a pohárban; álomfogónak használom, a macska már fanyalogva kiitta belőle a részét. kicsit jobb már, ez most én vagyok; holdnak nézem a kislámpát, és eltűnésig halványulok az ablakpárkányon. holnap újra.

#41.

2021. január 27.

egy rossz fog szuvas segélykiáltása vagy; folyton támadóállásban.
én meg egy dinitrogén-oxiddal teli tehervagon, ami meglengeti a fehér zászlót, és inkább lekapcsolja magát a szerelvényről.

úristen, mennyire nem érted baszdmeg.

so.

2021. január 26.

nemsoksemmi; az az önkéntelen rándulás a mellkasban, amit nem akarsz, hogy más is észrevegyen.

.

2021. január 23.

img_20210111_0532079_1.jpg

so.

2021. január 21.

mint a kád, amit először töltenek színültig. aztán csak úgy hagyják belehűlni a vizet, mielőtt kihúzzák a dugót.

so.

2021. január 17.

nem élni a redőnyfelhúzás jogával; a kiszemcsésedő sötétben a dolgok hiánya is csak egy folyton romló állapot, amihez kénytelen hozzászokni a szemed.

so.

2021. január 11.

és milyen ostoba szerkezet az ember, aki csak feltételekből ért, de közben gyűlöli azt, akinek meg akar felelni, és gyűlöli önmagát, amiért.

oldest trick.

2021. január 11.

megkérdezte, mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre.
azt válaszoltam, hogy minden bizonnyal a szemüvegem.
nevetett. aztán erősködött, hogy vegyem le.
és akkor egy festmény olcsó reprodukciójává változott az arca; mint Munch ezredszer újranyomott Madonnája, egy rossz minőségű vászonképen.
és azóta sem tudom, hogy kijutott-e valaha abból a homályból, amibe akkor kérte, hogy lökjem bele.

so.

2021. január 09.

majd beszorulsz a torokba a többi üvöltés mögé.

spleen.

2021. január 04.

semmi extra; mintha többé már nem lenne lelked, csak a meglékelt test helyzetjelent egy üres mélygarázsból.

blitzt.

2020. december 21.

Elküldenek a picsába, aztán csodálkoznak, hogy veszed a kabátod.

Ülni egy tetőn, tízemelet magány, hajnal van, és olvad az árnyékod a lámpasorok alatt.

Isten hozott a háta mögött; megkérnénk Marikát, a megfelelőségi munkatársat, hogy fáradjon az ügyfélszolgálati pulthoz.

Köszönjük.

#?

2020. december 15.

'és hé, voltál már úgy vele, hogy napjában véve többször is szarrá veretnéd magad, csak hogy addig se ezt érezd?'

thehangedman.

2020. december 13.

vegyél egy nagy levegőt, így kezdődik minden; egy ámulatba eséssel, csiklandós léghólyagokkal, meg az óratorony masszív ütései alatt a sejtek finom rezonanciájával, ahogy elönti őket a túl hirtelen elszabadult vér, és valahogy minden átszelídül ebbe az óvatos, imperialista erőszakosságba, kellemesen sajog a mellkas, bizsergősre szűkül a gyomor, a lábakat elbocsátja a gravitáció, leküzdhetetlenül szédül bele a fej az ismeretlen kemikáliákba; itt hasad át a tudat a spektrumon, egy másik felépülésért sóvárgó világba.

[  ]

aztán állsz a számodra fennkölt pillanatban, megállíthatatlan vagy, ott az ajtó, feltéped és beszélni kezdesz, de nincs ott senki, csak az álmaid befűthetetlen belmagassága, onnan én már nem jutok ki élve; az utolsó kapcsolja le a villanyt az ingerközpontban.
úgyis lefut ugyanaz a paralízis, és majd rásütik a homlokodra;

hatásköre: nincs, nem is volt.

so.

2020. december 11.

ugyanabból a szar anyagból vagyunk, apa.

süti beállítások módosítása