Creative Commons Licenc

99.

2019. szeptember 09.

Neked mindig nyitva vagyok, open all hours, így távolodom a sérüléseimtől.
Lassan hidegülünk el, a hiányuk gázlámpákat gyújt a mellkasomban.

Nem akarom érteni az embereket.
Jöttment sejtkompániák, urbanizálják a szorongást, lakást bérelnek benne, és végül mind belehalnak a komplexusaikba. 

quinta essentia.

2019. augusztus 31.

az elemi kristályok diszlokációi elmozdulnak; az anyag megfárad a mikrorepedésben, ilyenkor mindig nézem, ahogy alszol, és keringek fent, mint az űrszemét, olyan vagy, mint a frissen vasalt ruhák, mint egy hely, valami, ahová jó hazaérni,

a légkörbe csapódni és magnéziumlángban elégni.

setonfire.

2019. augusztus 30.

lebenyek és kérgek gyűrődnek, a hippokampuszban megfolyt arcodat röpítik az idegpályák, ahogy elnyomom az utolsó cigarettám, kiugrasz az ablakon és sosem érsz földet;
felszippantanak az utcai lámpák, milliónyi robajló reflektor, süket fényszóró, villódzó neoncső és elárvult halogén izzó, minden lángokban áll, olvasztótégely az egész város, egy sikoltó stroboszkóp, egy folyton guberáló, forró világítószerv, viszi a hátán az összes fényt, mint egy óriásira nőtt, lobogó szentjánosbogár; cipeli magával a kibaszott fotonjaidat, ezek az utcák dögszagúra emlékezett puszták perzselő betonból, gyúlékony vázak, füstölgő szobák, minden csak tekintélyes belmagasság, üresség gyertyafényben, és a kíváncsian fürkésző ujjak a semmi végén, hiába keresnek már rutinból a romok alatt.

so.

2019. július 29.

minden hajlat és szög amit bezársz;

milyen otthonos vagy.

so.

2019. június 29.

ahogy az apokalipszis négy lovasaként gördülök a targoncám hátán a hűtőraktár mesterséges fényeiben, mesterséges fényben élek, két fokon tartósítva az örök éjszakában, arra gondolok, mekkora úr vagyok már  baszdmeg, élet és halál felett, mer' én döntöm el, veszel-e holnap olcsó párizsit. 

outside.

2019. április 26.

a pilláim mamutok, szemrebbenek és zúzódnak össze a héjak a súly alatt, el vagytok torlaszolva, vagy én vagyok, és a barikádok alatt rólatok álmodom, fal a falakról, az összes csillár idebenn van, odakinn az összes kapcsoló, és nincs ami összekösse őket a sötétségen kívül, ez mindig közös lesz, hogy nincs közös nevező, mert semmi sincs

kiút se villanás.

so.

2019. február 02.

ha embert látok ordítok.

so.

2018. december 22.

úgy lenni mint a hold polírozva mint a csillagok beledarálva az éjszakába szilánkban szilárd szilánk belenézel és kisimult kráter az arc; konfetti vagy ami önmagát szórja.

 

ittmindigbékevan.

excuse.

2018. november 26.

nem tehetsz semmiről.
csak belezuhantál utóvégül abba a szakadékba,

ami vagy.

so.

2018. november 25.

...addig nem is intimitás, amíg bele nem hánysz egy sittes zsákba a konyha közepén.

(el)romlott.

2018. november 16.

Megkívánjuk a sivatagot, meg néha az éles lőszereket, és éjszakánként a tengerpartról álmodunk, milyen kisstílű, reflexből rányitogatni a tönkrement hűtőre, belebújni, szeretni a szokatlan melegét, behúzni az ajtót, hogy akkor most rendben vagyunk, pár napi, havi, évtizednyi szavatossági időt redukálunk gyorsan romló órák gondtalan speckjeivé, csak a haszontalanság marad, és még ez a maradás is olyan haszontalan minden önfeledtségével, tökmindegy, éjszakánként a tengerpart meg az éles lőszerek, a fuldoklókat főbe kell lőni, nem gondolni, hátrahagyni, mielőtt magukkal rántanak az exkluzív önimádat jegyében, tulajdonképpen mindenkit főbe kell lőni idebenn, és elvetni a hibavalóságot mint valami bizakodó magot, várni a páralecsapódást, vagy valami önmagunkból kisajtolt nedvességet, hogy penészbe boruljon minden, ne virágba, mert a virágot nem szeretik a figyelmen kívül hagyott belső vívódások, túl kicsi bocsánat, föld kell rájuk, több sivatag, több lőszer, több könyörtelenség;

bevágni a hűtő ajtaját és nem visszanézni arra, ami menthetetlenül ott maradt.

önvégkielégítés.

2018. október 04.

a vége mindig gyönyörű. 

mostmár viszlát, és baszódj meg.

 

(rájönni, hogy a munkád is csak egy szar párkapcsolat)

so.

2018. július 14.

kikristályosodott szavakat keresünk a nyelőcsőben, és elsikáljuk az olcsó hús szagát; erotikus fejlövés az éjszaka. 

so.

2018. június 27.

puha, mint az ősrobbanás.

so.

2018. június 12.

so.

2018. április 09.

hangyabolyra épült ütköző galaxis vagyok. nehezebb a napnál.

most éppen magamért szeretlek, hogy rád bízhatom a világot, és megőrzöl benne annak, aki mindig is lenni akartam, millió atommag és elektronburok elbaszott fúziójaként; a tiéd.

so.

2018. február 09.

A test függvénygörbéjének inflexiós pontja a száj.

Éjszakák és nappalok; a tangenseink és kotangenseink rémült váltakozása.

bonds.

2018. január 29.

Rágyújtjuk a csónakházat a sirályokra, és leeresztjük az óceánt, és elszivárogsz a csarnokvízzel, és csak a cserepesre száradt szemfenék marad, és felrobbantjuk a napot, és a pupilla kitágult sötétjében tiéd lesz ez az egész pusztuló partszakasz, meg az emlékekből kioldódott, beláthatatlan üresség a felrohadt horizont helyén;

amikor az utolsó kovalens is elszakad.

115.

2018. január 09.

Azt mondják ilyen boldognak lenni, hogy máshogy hasad a membrán.

so.

2018. január 02.

És aztán eladtál a keselyű meséiért, és aztán eladtalak; önmagamért.

Nem hepiend. Cserekereskedelem.

so.

2017. december 20.

Végül nem tudom mi lettem a történetben. 

Talán egy másik ismeretlen, valami, ami nem voltam sosem, nem leszek elhazudott cirkuszi attrakció, amit patkányok dalolnak ki egy bűvész epével telehányt kalapjából, mert a patkányok mindig hamisan énekelnek,
egyszer ki kell, hogy tisztuljon a kép, ez a díszlet gyúlékony papírmasé, a légtornászok meg úgysem maradnak mindig fenn, és előbb-utóbb minden trükk elárulja majd magát;

én a bohóc vagyok baszdmeg, nem a porondmester.

so.

2017. november 30.

Minden olyan, mint egy másnap reggel; hobók ülnek a parton, nikotintól ragacsos ujjakkal húzott sárga vonalak a homlokod mentén, mennyi csenddel vakoltuk be a falakat, és csak forgunk öntudatlanul, csak te vagy, te sem, te nem vagy, már csak én, üres keringés, kong bent a nyálkás gépezet, és súrlódik a semmi, sokezer sóvárgó artérián át.

so.

2017. november 28.

csak a héj marad, és a magából kivetkőzött csontváz;

vedlés, metamorfózis.

és belehal minden bebábozódott dobbanás.

so.

2017. október 26.

A dolgoknak nincsen súlyuk; nem vagyunk már gravitációból.

minden csak könnyed légben oldódó pillehazugság.

so.

2017. szeptember 02.

a szívem legkedvesebb hajóroncsa vagy.

ezen a tengeren,

már csak a szar hullámzik, meg az üres mentőcsónak.

so.

2017. augusztus 10.

átfúj rajtunk a passzátszél.

so.

2017. augusztus 09.

Félhomályos-egymásracsodálkozások; baszdmeg, de szép az élet.

vesszünk el, essünk szét;
arra az egy darabra.

so.

2017. augusztus 02.

Közhely ez a város; horzsolják a nyelvemet a panelek, horzsolja a térded a macskakő.

üres.

2017. július 27.

süllyedő morzsa vagyok a kanapén, és már nem zavar, hogy szép lassan lemorzsolódom két izzadt farpofa közt, már nem zavar semmi, finommá őrölt por vagyok a szövetekben, mert elporlad minden, amit fontosnak vél hinni a zember, sok kicsi mosolygó tetem, és mind csak azért exhumáljuk újra és újra, mert a pusztulás az egyedüli biztonságos önigazolás, abban már nincs hova tovább csalódás; nincs mit belefektetni a nincsbe.

 

elszürkült tetemek vagyunk a kanapén, két ismeretlen, izzadt farpofák közt morzsolódunk; lényegtelen gyémántpor a szövetekben.

so.

2017. július 26.

Meg aztán néha, a falak mögött is csak falak vannak, törsz rajtuk ripityára, meg vérzel el, és attól félek, hogy idővel én is csak ilyen besűrűsödött struktúra leszek, amit alkalomadtán narkós kurvák hánynak össze, törnek rajta ripityára, meg véreznek el, és nem fogom érezni, meg ha mégis, akkor már úgysem érdekel.