addig nézni, amíg belefullad a szemed.

a fotelből pont rá(m)látni, ott soha nem ül senki; pedig ebben az évszakban onnan a legfényesebbek a konstellációm hibái, meg talán most felhúzott redőnynél  látszik leginkább, mennyire elveszítek minden csatát, és végül mindig az van, hogy basszameg, én még mindig ugyanazt érzem, hiába árnyékoltak…

olyan könnyű lett volna falhozbaszni a hegedűt amíg kerestem a dallamot az illatra a fejemben valami türkiz-intravena aztán csak piszkáltam a húrokat mint aki túl finnyás a tiszta hangokra meg hogy ez a reggel amúgy is megint olyan törékeny hogy csak érintőlegesen mertem tetten meg ébren érni benne…

mert a madarak csonkig égnek.

mindennek pont ugyanannyi a híja; mindig az a csak még egy utolsó pillanat az, ami hiányzik.

a padlóra fröcskölném az összes vérem; ez egy Jackson Pollock lázálom, ne állj meg, ne nézz le.