most jó élni.a lámpák alatt ősz van, nyálkás sötét; a cipőmre nyúlós utcák tapadnak, mint a friss bőr, amit holnap újra lenyúzhatsz rólam.

mondjuk még gyerek vagy. kitéped a bogarak lábait, feltöröd a kitinpáncélt, kiszakítod alóla a szárnyakat. aztán nem érted a mozdulatlanságot. szemrehányni, hogy már nem repül, követelni a csonktól, hogy induljon el. rovartűkön végzi az összes; preparált csalódás, felejtsd el. ha megtelt, majd…

majd hozzáigazítod a tévedéseidhez. bizonyos pontokon túlhaladva, térképen utólagos engedelemmel és valami abszolút semleges színnel jelölve, felerősödik a kényszer; leszállásra. szólj az utasaidnak, hogy ne essenek pánikba, csak ha feltétlenül ragaszkodnak a krónikus kétségbeesésük besűrűsödött…

ugyanazokat a köröket rójuk, más-más istenek háta mögött. villog a motorhiba. ez a reggel a kedvenc évszakom, sátántangó a konyhában, kimerevített kép vagyok, két kiló krumpli csírázik egy zsákban, rohadó barna lében, mint az ember; a romlás kiférgesedett lápvidéke ez is. meg a wok felpúposodott…

aztán egy idő után elfelejtesz hazajárni a lakásba, ami még csak nem is az otthonod. észre sem veszed, ahogy elhajléktalanodsz, utcaszagú leszel és közönyös, mint azok a térkövek, amiket megjegyeztél magadnak, mert volt bennük valami különleges. a fényviszonyok tévedése, a rosszul időzített felázás,…