Creative Commons Licenc

(el)romlott.

2018. november 16.

Megkívánjuk a sivatagot, meg néha az éles lőszereket, és éjszakánként a tengerpartról álmodunk, milyen kisstílű, reflexből rányitogatni a tönkrement hűtőre, belebújni, szeretni a szokatlan melegét, behúzni az ajtót, hogy akkor most rendben vagyunk, pár napi, havi, évtizednyi szavatossági időt redukálunk gyorsan romló órák gondtalan speckjeivé, csak a haszontalanság marad, és még ez a maradás is olyan haszontalan minden önfeledtségével, tökmindegy, éjszakánként a tengerpart meg az éles lőszerek, a fuldoklókat főbe kell lőni, nem gondolni, hátrahagyni, mielőtt magukkal rántanak az exkluzív önimádat jegyében, tulajdonképpen mindenkit főbe kell lőni idebenn, és elvetni a hibavalóságot mint valami bizakodó magot, várni a páralecsapódást, vagy valami önmagunkból kisajtolt nedvességet, hogy penészbe boruljon minden, ne virágba, mert a virágot nem szeretik a figyelmen kívül hagyott belső vívódások, túl kicsi bocsánat, föld kell rájuk, több sivatag, több lőszer, több könyörtelenség;

bevágni a hűtő ajtaját és nem visszanézni arra, ami menthetetlenül ott maradt.

A bejegyzés trackback címe:

https://szilankosch.blog.hu/api/trackback/id/tr8314375597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.