Creative Commons Licenc

hatvannyolc.

2013. április 28.

Lapszéleken felejtelek, néha, kétdimenziós csatornáiban a szívnek, amin csomókban folynak át a ragacsos esti fények, törékeny, műanyag bordákkal állok a téren, és a szenzorok feladják az érezni akarást, -félrehord a mosolya, aztán zokogunk bent a meleg húgyszagban-, és másodperceket veszítek belőled, ötperces álmok futnak a szivárványhártya mozivásznán, -öt perc múlva az arca mögött már csak kráterek ülnek, kráterek és konstansok-, a látóideg peremén vesztegelsz, -ő egy madame, aki zokog a meleg húgyszagban-, vesztegelek, vagy vesztegetlek, az emlékek piroslámpás negyedében, (vörösen izzó szatén-szalon ahol álarcos álom-aktok lógnak a csillárokon), -én nem tudok csak-testeket megkívánni-, (gyűlölhetnél, mint egy szüntelen tikktakkoló naptárszörnyet, ami időt zabál, és végtelen napokat inhalál a tüdődből), megfeszülsz a test és a lélek között, és vákuum-tereket érzek-és-rohanok át benned, de itt már hamisak a decibelek, és magasak a frekvenciák, egy elbaszott metafora vagyok, egy hajtómű nélküli repülőgép, és lehetnél, egy semmibe futó kifutó-pálya, amin kifutnék, ha tudnám, ki vagyok, vagyok-e én is valaki, nem egy folyton-csak-lehetett-volna, -ő egy madame, aki zokog a meleg húgyszagban-, nézlek és fájok, belefájom magam a csontjaidba; minden rózsaszín, rózsaszín és formaldehid-szagú.

-minden úgy van: mintha volna.-

A bejegyzés trackback címe:

https://szilankosch.blog.hu/api/trackback/id/tr15436838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.