Creative Commons Licenc

say: hello tragedy.

2011. augusztus 25.

Emlék-gócokat görget maga előtt az idő, árnyékos kis utcák közt korzózva nyeled a felokádott kátrány fekete mocskát, szétfolyik a város, és elsodor ez az ijesztő, izzadtságszagú, képmutató utcabál, ez a rohadt túlzsúfoltság, ahogy keverednek a képek, a színek, a hangok, a parfüm, a női báj, az arcok hazudnak, minden vonás csak megannyi soha-vágy ráncokba kövült keserve, és minden elhatározás ezerszer újrajátszott mozdulatsorokban rozsdálló soha-meg-nem-tett, minden mosoly felénk csak a tragédiák könyöradománya, ahogy filctollal skiccelt, szív-alakú maszatot mosunk szét egymás mellkasán, mi, a dörgölőző-verejtékező tömeg, önmagunk hevenyészett vázlataiként, sokan-is-mindig-egyedül...

-Vészriadót fújnak az elmédben-
 

Egy puha érintés, bőröd alá fúrva magát belecsomósodik a húsba, szinte érzed ahogy gusztustalan, rosszindulatú daganattá tökéletesedik az elbaszott testedben, undorodunk a másik látásától, ahogy egymásba-koccant tagjaink sikoltva ellenkeznek, és irtózunk már önnön magunk hitványságától, minden megtartott, de hiába-éltetett emléktől, amely üvegszilánkká ért könnycsepp-testével belül még hasogat-fájdít-kaszabol, felforrt bennünk az élet, habzik ki a szánkon a testben felgyülemlett lélek, túlcsordulunk, ahogy a boldogság silány, de csillogó illúzióját ölelve, harsány kacajok mögött nyomorúságos darabjainkra hullunk...

Ez a mi hulladék-birodalmunk, édesem...

A bejegyzés trackback címe:

https://szilankosch.blog.hu/api/trackback/id/tr85436706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.