Creative Commons Licenc

so.

2017. május 24.

Aztán kihaltál. Mint a dínók. Meg az életöröm. Meg Renoir.

 

au revoir bazdmeg.

defeat.

2017. március 25.

Persze az élet legszadistább húzása mégiscsak az, hogy pont azt az egy dolgot nem kaphatod meg, amire minden mocskos kis sejteddel vágysz, holott ott van, egy karnyújtás az egész, de neked nincsenek karjaid bazdmeg, a te torz kis csonkjaid ehhez egyszerűen nem elegendők, nem tudsz elég jó lenni, nem lehetsz, aljas játék ez, tudod, személyre szabott tragédia, ahogy észrevétlen féreg módjára beléd zabálja magát az érzés, majd növekedni kezd, és feszít, és felemészt, és elfolynak a csontjaid, semmi sem marad belőled, csak valami szűnni nem akaró belső remegést szorít a hús meg a bőr, telik a minden, ott van és mégsincs, közel, csak te nem éred el, és szokod a nemet, szokod, hogy hiába, szokod a kitépett karjaidat, persze néha még kimondanád, néha még, ha mernél, ordítanál, csak aztán a bölcsebbik én, valami légyszaros klisével reflektál, hogy jól van ez így, engedd el, jólvanezígy.

strain.

2017. február 24.

kémiai reakciók és neurohormonok véletlen találkozása vagy ha álmodom.

szinguláris.

2017. február 01.

jössz.

és a pupillát fekete lyukká bűvöli a látvány, tömörül a térfogata, ponttá szűkül; összeomlik.

túlnézés, túlvonzás.

átesel, mint egy repülőgép, csökkensz, most még nincs is szökési sebesség, épp csak leválsz a jól belakott áramlásodról, valahogy komótos-kellemesen, mint egy elavult balerina, akiben már korszerűtlen a báj, divatjamúlt a csáb; kásás a mozdulat, szépek a ráncok, olyan gyengéden szippant fel a gravitáció, ahogy egy kéjsóvár morzsaporszívó tud csak gyengéd lenni a kényesebb helyeken, egy pillanat az egész, törtrész, észre sem veszed a vadállattá vált gyorsulást, a torzulásokat téridőben, csak belezuhansz, mintha már úgyis mindegy volna,

megérkezel.

nincs többé igazi szerkezeted. Mocorogsz, szétesett anyag, arc nélküli mechanizmus, nyomnak a szemekre rakódott fénnyelő rétegek, addig préselnek, amíg a görbületeid el nem érik a végtelent, amíg olyan hellyé nem válsz, ahol végül már a semmi sem jut át önmagán;

eseményhorizont az eseményhorizonton.

enyész.

2016. december 25.

...kilökődni belé mint egy halott csillag.

mögött.

2016. december 13.

Aztán már csak vászon vagy, k i f e s z í t e l e k, mint valami kibaszott atyaúristen koszos-kék firmamentumát a benned őrjöngő csillagszemű metán-gorillák, egy másik holdról nézed a monszunt, a beléd-csapódó aszteroidák morzsás plüss fotelként dermedt-lágyra gyűrik a fejemben megsüppedt mozdulataid félbemaradt halhatatlanságát, puhára merevített, karcos kis semmi, egy homloklebenyben ragadt vetítőgép örökös-öntudatlan rögeszméje, és a pillanat kipörög, mint egy megállásnélkülcsakvégetérő filmtekercs; statikus álom a fehérzajban.

én vagyok az űr, és te vagy a kozmikus háttérsugárzás.

gourmet.

2016. szeptember 13.

Negyvenkilenc kiló individuális szar vagyok egy tál pot au feu-ben.

so.

2016. július 15.

minden ott nyálas, ahol kell.

lávsztori.

endgame.

2016. június 23.

Fiatalon halunk meg, jelentéktelen dolgokért, persze utólag már nem számít, nincs éle, csak tompán játszik bent a húsban, hétév távlata, a szekrényben kulcsra zárva, az arcok mentén kikapart pupilla, és ahogy megrohadtak a madarak, megrohadtál te is, bordák ívén, ketrecekben, kötőszövetekben, és már senki sem játssza vissza, azt a dalt, bonus track vagy, elbaszott idő egy bakelitlemezen, amit már nem visz a csontba kopott tű, és már nem találsz vénát, amin át befolyhatnál a tönkrement rendszerbe; az elefántok elfelejtenek, lemondják az előfizetést, és nem váltják vissza a retúr jegyeket.

'show your bones'.

2016. április 25.

Tudni is akarni, velőig, nem csak sejteni meg vélni a fel-színt; és a végén talán még elhinnéd, hogy jó lesz, velem megrohadni a hűtőrácson, valami hülye augusztusi délután.

so.

2016. március 28.

az ördögben is, a részletek a szépek.

útvesztőhely.

2016. március 15.

A húsban vagy, beszakadt minden fullánk.

A neved hatbetűs labirintusát, éjszakánként darázsmaskarás, kék örömlányok vigyázzák;

édes innen a nincskiút.

632.

2016. január 24.

Valami hajnali mocskos altatódalt dúdolsz, a sofőr üres csatornára vált, és süket papírmasé emberek torkát kaparják a kihalt sávon őrjöngő frekvenciák, a fejemben a hangoddal párhuzamosan serceg a hangyás rádióadás, aztán megsüketülök amikor leszállsz, és a zöngék megérzik a szökőárként betóduló hideg fekete illatát, meg a bolygók elbaszott együttállását, elmaradsz, és kint akkor elvéreznek a rohanó térkövek, és bent meg a gyógyuló varratokat piszkálják a papírmasé emberek.

so.

2016. január 18.

Gyakorlatilag csak elméleteink vannak magunkról.

diasztolé.

2016. január 05.

Körforgunk négy fal közt a végtelen körül, az illata édes lidércfényes pokol, a szánkban leégett metropoliszok, hólyagos zsákutcák közt ordibáló koromnyelvek, és egy kettétört felhőkarcoló; halványzöld tévéfényt hunyorgó ablakok üvegidegeibe zárt dimenziók nyitják ránk, konzisztens cellaajtókként a valóságot, a szomszéd meg a gázcsapot, és fel sem épült városok merülnek el, padokba vésve, meg a szemei elhalt, kocsonyás mozivásznán, ahol a pipacsok is csak olvadó negatívok, ugyanúgy kattanunk, ugyanúgy elkattannánk, hogy átbillenjünk a perc súlypontján, de az óráink mind szétketyegnek, és már csak rohanunk magunk után, meztelenül, piroskéken, tegnapot vedlett, nyálkás-kibaszott bőr-mikiegerek, túlfutnak rajtunk a dolgok, és a falaink is hatalmasra nőnek, hogy meghatározzanak, elválasszanak és kirekesszenek, és a járdák, vacak szigetek, ólomgondolákként a felhasadt aszfalt-testünkbe süllyednek, körvonalaink már nincsenek, csak a szavak, meg, hogy egyre üresebb, hogy egyre, hogy potyautas bennünk az élet, hogy a kékek, meg a csillagok, hogy a csillagok is csak hajótörött kék matrózok.

so.

2015. október 30.

...és vagyok én, teljes leszbikus valómban, ön(ki)elégülve önnön magam felülmúlhatatlan látványától; bárgyú ötpercek a tükör előtt, amikor felülemelkedik a zember, a hitványságán, és szereti önmagában azt, aki ő önmagán kívül is ő maga, minden kéretlen, veleszületett genetikai idomtalanságával, esetlenségével és csupaszságával; ez az a grandiózus pillanat, a váratlan ráeszmélés, hogy tulajdonképpen dugnál magaddal, ha most szembe jönnél veled.

so.

2015. október 06.

...az analógról elektromos cigarettára való átszokás szinte már túl könnyedén haladt, 'zenkét év masszív láncdohányzás után, legalábbis hittem volt merészen, az első traumáig, mégpedig, hogy bár elképesztő micsoda új dimenziók nyílnak meg az orrod előtt, érted, ami akár még pozitív is lehetne, nagyon szép illúzió tényleg, de én most spec' arra gondolok, hogy ezen dimenziókban a szájszag többé már nem csak szimplán szájszag tud és akar lenni, hanem az intenzitásbeli különbségeken túl, milliónyi árnyalatú komponenssel rendelkező aromák csodálatos és legalább annyira pusztító elegye, egy kegyetlenséget nem mellőző orvtámadás az érzékelés ellen, amit olykor jobb volt a nem érzem, ergo nincs is szintjén tartani, hinni és remélni, és a felfedezés, hogy de, márpedig minden irreálisnak tűnő eleme ellenére is van, a valóság ragacsos talaján is létezik fokhagymás kávéval, valamint állott lábszaggal, alvadt vérrel és záptojással nyakonöntött savanyútejes-pálpusztais-halkonzerves szájszag, átmelegítve egy-egy beszélgetés idilli atmoszféráját, érted, ténylegesen VAN, nem csupán gyermeteg szinesztéziák homályos képzavarként élt a fejedben a perverz elképzelés, és ez barátom, egy olyan legyűrhetetlen erővé, egy olyan magával ragadó ős-ingerré érik benned, amely az elhárító mechanizmusaidat maximumra kapcsolva, pokoli kínjaid enyhítése érdekében, boldog megnyugvással gyújt neked egy szál cigarettát...

so.

2015. augusztus 25.

Hónapok óta egy marhavagonnyi kacagó buddha használja vizeldének az agyamat.

aszisztolé.

2015. június 28.

A szádban kákics nyílt, és odakint kockaházak sikoltottak.

Égünk csak csempehideg lázban,
félbehajtva,
lakatlan fürdőszobákban,
vékony nejlonvénákon át,
szivárog valami benzingőzös többlet-élet;
gőgös öblítőtartályok,
alattuk nagy fehér porcelánistenek;
hajóroncsok a fürdőkád alján,
és fojtott ritmusban cirkulál,
sarokba szorított univerzumként a csend,
minden futólagos,
mint egy elnagyolt képlet;

mint ezek az ötperces meztelen tündöklések,
öröklétben; háttal a tükörnek,
minden képlékeny,
mint ez a nincsközeg,
mint az, hogy minket drótanyák neveltek,
közönnyel-közönyre;
kiégett betoncsontváznak lenni,

k i t é r d e k e l

most is pont átnézel;
és ütőeret ér a pupilla éle,
szűköl a szem, benne fülledt kátyúk;
belobbant holdidomok, kékek, tekintetek,


és a molylepkés nevetéseink benn(ed)égnek.

so.

2015. június 01.

Kirakat vagy, kirakat vagyok, magával ragadó, fényes nagy vak-üveg-tér, ami kifelé is, befelé is, ugyanarra a kibaszott semmire néz.

so.

2015. április 22.

Kéne egy lék a koponyára, amin át az agy barátságosan ki-kiokádhatna a fekete dobozból, embereket, helyeket, bármegsemtörténteketvolna, ezeket a tágas undorokat a szervezetben, -gyomorból viszolyog, befelé-kihányja, visszaszivárog; nemakarni emlékezni, az pont ilyen-, kéne egy lék a koponyámra, amin át az agyam hörögve okádhatna.

so.

2015. február 24.

Különben meg, kevés annál mindegyebb dolog van a világon, hogy hol nincs az embernek semmije.

aktusok.

2015. február 06.

Ülök az elefántcsonttorony tetején. Erjed bennem a lelked; megromlott tekintetek, lejárt szavatosság.

Kiírtalak. Megbánom.

Ülsz az elefántcsonttorony tetején, torz gólemként, amit valami ostoba isten, meg az élet formált, kényes mozdulatokkal, kínosan mozdulatlanná. Agyonnyom az idő, és csak ülsz ott, emlékhideg brokátkabátban, mintha még mindig várnál, valami már-soha-meg-nem-történőt, mert van még mire várni, nincsen késő, neked nincs, te túl korán jöttél. Lassan csúsznak belénk az évek.

Néha tükör vagy, kérges, hideg, öregszagú, idegen. Tükre a mulandóságnak, annyiszor összetörtelek, hét év szerencsétlenség, meg még hét, meg még, és már nem emlékszem, ki voltál, csak valahogy belém-öregedtél, égtél, morzsolódtál, nemesedtél. Annyiszor megöltelek.

Maradtál. Elmentél.

Elvegyültem, tömegben, vonzásban, gravitációban, atom voltam, anyag, káosz és tér, és te, terhes nagy üresség lettél, cipellek magammal, osztozol velem hatalmon, kényszeren, májfolton és szégyenen, néha az ágyamba vizelsz, bukott forradalmár, érdektelen vagy, a világ elrohan, leköp, nincs már helyed, kifordultál az időből, lassan csúsztak belénk az évek, tanúja voltál, mindennek, urnája, börtönőre, örökkéje, dugtál a csontvázaimmal, vécékben, szekrényekben, megdugtad a nőimet, megdugtad a titkaimat, és megdugtad az egész életemet.

Vénasszonyok vagyunk, keménykalapban. Néha beszélünk magunkban. Szörnyű shakespeare-i lélekmonológok ezek. Remeg a kezünk, savósak a szemeink, a csontból kioldódott a kalcium, üszkös a velő, száraz a váz. Itt vagy még mindig. Itt vagyok.

Emberek ülnek az elefántcsonttorony tetején, és nézik, ahogy meszesedsz, meszesedem.

 

davaj dasvidaniya, a kurva anyád

so.

2015. február 01.

túl kell rohanni a señoritákon.

0,8 sec.

2014. december 31.

Elfertőződött kékek nyomják az agyat, detonálnak a konzisztenciák, az arcára kimért, monokróm mámorok csikarják a gyomor görcsökben-záródó tűzfalát, aztán perforál, ólomgyökeret kap a kicsorbult láb, a tüdő vonakodva hurcolja a légkör cseppfolyós-titok-szagát, meg az embóliát, kapkod a meghökkent mellkas, és ő a vak-merőbb-szemével, letépi a csontokról a nyugtalan húst, elfojtott futótűzként találkozunk, néha, tetten ért nézésekben, szűk folyosókon, csődöt mond a szándék, és zár a száj, a nyelv elharapja magát, a szív elbaszott papírnehezék, tájfun idején, materiális közegben, köz-elkerülő távolságok lökik maguk előtt a lekésett alkalmat, meg az eldobbant teret, tiltakozó ftalokék remegéseket ürít a szervezet, és valahol ott a feldúlt testben, az óratornyok sóvárognak és elernyednek, valahol ott gyógyíthatatlanul ülnek bennük a félelmek.

extraszisztolé.

2014. december 08.

tarkónak feszülő kaliber volt az illata.

kobalt.

2014. október 26.

...kottamély éjszakák kockáznak a hátán, és van benne egy olvadt óceán, amit körbefognak angyalporos szférák és kormos horizontok; széttört ablak-asztrál; belevágva az idő, meg az arca, mosoly-sötét-kamra; valami tökéletlen-tétlen-kék mélységélességgel metszi el az idegeket; és gellert kap az agyam, ahogy elsétál.

(ellátok benned a semmiig.)

korrózió.

2014. szeptember 26.

Szimptómák a szempillák alatt; zöld zongorák. Lomha tárgyak térítik el a fej üresjáratát, a testemről lemálló tested szaggatott körvonalát szorítják a rozsdás pupillák; szexuálomtályog, (a sarokban baszkurálom a szíved), nincs is köztünk közeg, csak ellenállás, rossz konstrukció, meg valami kigennyedzett, korrodált boldogság.

Rossz az akusztikád; senki sem hallotta meg, hogy felordítok benned.

fakírmenet.

2014. augusztus 21.

Láttam valamit a rozogább szemedben. Keselyűket reptettél a híguló függönyök mögött; nyüzsögnek a digitalizált felvételekből szivárgó negatív-hangyák, a tévéképernyő csak virtuális lék a térben, csupa kietlen, koncentrált rianás, élményreaktív téboly minden poszterotikus pixelrobbanás, ami rózsaszín polikarbonát töviseket lök a húsba, nemfáj, ezer pezsgő, analóg köldökzsinór szűri át a kerregő képhibát; a függönyök mögött nincs már semmi, egy műhold-arcú kislány karabéllyal kihajol...

és kilöttyen a jobbik szemed.

kromatikus aberráció.

2014. augusztus 02.

Összeér a könyökünk; ez a te prűd vonalad, az az én zavart formám, három elhamarkodott szögben záródunk, mint egy szemérmetlenül kék s zoba a Bermudában, a sok kicsi pokol közt, ott ülök az arcod mögötti üveges térben, ahol az álmaid nyálkás csomókban, csontsovány fájdalmakat vedlenek, és glédában állnak mellettük a mérsékelt vágyak, mint valami kibaszott kórteremben a leszíjazott elmebetegek, patkánymérget szórsz a koponyádba, a limbikus rendszer gyűjtőlencséi mögé, hátha oldja a zajt, amit én csapok, oldja az érzést, ahogy az ellentétes diszperziók is oldják a képhibát.

rajtakaptalak.