süllyedő morzsa vagyok a kanapén, és már nem zavar, hogy szép lassan lemorzsolódom két izzadt farpofa közt, már nem zavar semmi, finommá őrölt por vagyok a szövetekben, mert elporlad minden, amit fontosnak vél hinni a zember, sok kicsi mosolygó tetem, és mind csak azért exhumáljuk újra és újra, mert…

meg aztán néha, a falak mögött is csak falak vannak, törsz rajtuk ripityára, meg vérzel el, és attól félek, hogy idővel én is csak ilyen besűrűsödött struktúra leszek, amit alkalomadtán narkós kurvák hánynak össze, törnek rajta ripityára, meg véreznek el, és nem fogom érezni, meg ha mégis, akkor már…

kockás abroszok, meg a kopasz csillagok az obszervatórium verandáján, még most is ott ülünk álmomban, és az óriásokká nőtt csendek a semmi égitestjein át, ágyúval lövik szét az asztrálképeket; ementáli éjszaka, Cessnák repülnek át a vállaid felett, bontott koponyád szorongó hamutál, benne leszakadt…