süllyedő morzsa vagyok a kanapén, és már nem zavar, hogy szép lassan lemorzsolódom két izzadt farpofa közt, már nem zavar semmi, finommá őrölt por vagyok a szövetekben, mert elporlad minden, amit fontosnak vél hinni a zember, sok kicsi mosolygó tetem, és mind csak azért exhumáljuk újra és újra, mert a pusztulás az egyedüli biztonságos önigazolás, abban már nincs hova tovább csalódás; nincs mit belefektetni a nincsbe; elszürkült tetemek vagyunk a kanapén, két ismeretlen, izzadt farpofák közt morzsolódunk; lényegtelen gyémántpor a szövetekben.