jössz.

és a pupillát fekete lyukká bűvöli a látvány, tömörül a térfogata, ponttá szűkül; összeomlik.

túlnézés, túlvonzás.

átesel, mint egy repülőgép, csökkensz, most még nincs is szökési sebesség, épp csak leválsz a jól belakott áramlásodról, valahogy komótos-kellemesen, mint egy elavult balerina, akiben már korszerűtlen a báj, divatjamúlt a csáb; kásás a mozdulat, szépek a ráncok, olyan gyengéden szippant fel a gravitáció, ahogy egy kéjsóvár morzsaporszívó tud csak gyengéd lenni a kényesebb helyeken, egy pillanat az egész, törtrész, észre sem veszed a vadállattá vált gyorsulást, a torzulásokat téridőben, csak belezuhansz, mintha már úgyis mindegy volna,

megérkezel.

nincs többé igazi szerkezeted. mocorogsz, szétesett anyag, arc nélküli mechanizmus, nyomnak a szemekre rakódott fénnyelő rétegek, addig préselnek, amíg a görbületeid el nem érik a végtelent, amíg olyan hellyé nem válsz, ahol végül már a semmi sem jut át önmagán;

eseményhorizont az eseményhorizonton.