körforgunk négy fal közt a végtelen körül, az illata édes lidércfényes pokol, a szánkban leégett metropoliszok, hólyagos zsákutcák közt ordibáló koromnyelvek, és egy kettétört felhőkarcoló; halványzöld tévéfényt hunyorgó ablakok üvegidegeibe zárt dimenziók nyitják ránk, konzisztens cellaajtókként a valóságot, a szomszéd meg a gázcsapot, és fel sem épült városok merülnek el, padokba vésve, meg a szemei elhalt, kocsonyás mozivásznán, ahol a pipacsok is csak olvadó negatívok, ugyanúgy kattanunk, ugyanúgy elkattannánk, hogy átbillenjünk a perc súlypontján, de az óráink mind szétketyegnek, és már csak rohanunk magunk után, meztelenül, piroskéken, tegnapot vedlett, nyálkás-kibaszott bőr-mikiegerek, túlfutnak rajtunk a dolgok, és a falaink is hatalmasra nőnek, hogy meghatározzanak, elválasszanak és kirekesszenek, és a járdák, vacak szigetek, ólomgondolákként a felhasadt aszfalt-testünkbe süllyednek, körvonalaink már nincsenek, csak a szavak, meg, hogy egyre üresebb, hogy egyre, hogy potyautas bennünk az élet, hogy a kékek, meg a csillagok, hogy a csillagok is csak hajótörött kék matrózok.
A bejegyzés trackback címe:
https://szilankosch.blog.hu/api/trackback/id/tr758238134
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.