kottamély éjszakák kockáznak a hátán, és van benne egy olvadt óceán, amit körbefognak angyalporos szférák és kormos horizontok; széttört ablak-asztrál; belevágva az idő, meg az arca, mosoly-sötét-kamra; valami tökéletlen-tétlen-kék mélységélességgel metszi el az idegeket; és gellert kap az agyam, ahogy elsétál.
(ellátok benned a semmiig.)
