összeér a könyökünk; ez a te prűd vonalad, az az én zavart formám, három elhamarkodott szögben záródunk, mint egy szemérmetlenül kék szoba a Bermudában, a sok kicsi pokol közt, ott ülök az arcod mögötti üveges térben, ahol az álmaid nyálkás csomókban, csontsovány fájdalmakat vedlenek, és glédában állnak mellettük a mérsékelt vágyak, mint valami kibaszott kórteremben a leszíjazott elmebetegek, patkánymérget szórsz a koponyádba, a limbikus rendszer gyűjtőlencséi mögé, hátha oldja a zajt, amit én csapok, oldja az érzést, ahogy az ellentétes diszperziók is oldják a képhibát. rajtakaptalak.